Farkas Andrea (kézilabdázó)

Ráfér a csapatra a szerencse

farkasAMicsoda pillanatokat éltünk át a Magyarország–Franciaország női kézilabda-mérkőzésen! Azt hiszem, aki látta ezt az olimpiai közvetítést Sydneyből, nem maradt közömbös, hiszen gigászi küzdelmet vívott a két gárda. A mieink nem játszottak jól, rengeteg ziccert kihagytak, ideges volt mindenki. Ezzel szemben úgy tűnt, a franciáknak sikerült ragyogóan feltérképezniük a csapatunkat: könnyedén, lendületesen, ötletesen támadtak, villámgyorsan értek vissza védekezni, megérdemelten szereztek vezetést többször is a mérkőzés során. Ám a magyar lányok hihetetlen akaraterővel követték a franciákat, nem adták fel, a fogukat összeszorítva küzdöttek, olyan akaraterőről tettek tanúbizonyságot, amelyre csak kevesen képesek: behozták a négygólos hátrányt, majd átvették a vezetést is. Az utolsó másodpercek drámai harcot hoztak, hiszen egy góllal vezettünk ugyan, de még volt egy támadásnyi idő. Ebben a végsőkig feszült végjátékban, amikor már csak két másodperc volt hátra, Farkas Andrea fantasztikusan nagyot védett: a franciák legjobbja, Myaro lövését lábbal hárította. A nem mindennapi bravúrhoz, a vb-ezüstérmes francia válogatott legyőzéséhez persze kellettek a többiek is, de az az utolsó két másodperc most már örökre a magyar kapus dicsősége marad. – Hiszek benne, hogy ha egy sportoló minden munkát elvégez, amely a sikerhez kell, akkor a szerencse is mellészegődik. Az igazság az, hogy már nagyon ráfért a csapatunkra a szerencse, mert oly sokszor elpártolt tőlünk, akár azzal, hogy sérülések sújtottak bennünket, akár azzal, hogy a lövéseink kifelé pattantak a kapufáról. Említhetem akár a legutóbbi világbajnokságot, amelyen a házigazdától elszenvedett egyetlen vereséggel az ötödik helyen végeztünk; egyszóval hosszú évek óta híján vagyunk annak a fontos momentumnak, amely elengedhetetlen része a kimagasló teljesítménynek. Ebben a csapatban, amelyik az olimpián részt vesz, benne van a lehető legjobb eredmény, de hogy kijön-e a lépés, valóban a szerencsén is múlik. A magunk részéről mindent megtettünk annak érdekében, hogy kiérdemeljük a szerencsét. – Azt mondják, a hangulat is különlegesen jó a csapatban… – Ez tényleg igaz, összetartó a társaság, a pályán egymást biztatjuk, a másikért is küzdünk, de a pályán kívül szintén gyakran találkozunk. Azt hiszem, az is a szerencse számlájára írható, hogy ilyen társaság jött össze, de mi magunk is sokat teszünk a jó légkör megtartásáért, amelyben természetesen Mocsai Lajosnak is nagy szerepe van. – Szerencséd volt abban is, hogy a Ferencvárosból a Dunaferrhez igazoltál, nemde? – Úgy van: elmondhatom, hogy a pályafutásomat siker kíséri, hiszen szép eredményeket értünk el a Fradival, és amikor hívtak Dunaújvárosba, szinte gondolkodás nélkül mondtam igent. Mondták is sokan, rosszul döntöttem, megbánom majd, hogy belevágtam az ismeretlenbe, mivel azt sem lehetett tudni, ki lesz az edző, de éreztem, hogy komolyak a Dunaterr szándékai, nagy dobásra készül a klub, amelyhez az anyagi hátteret is megteremti. Az idő végül engem igazolt: a rákövetkező két évben megnyertünk a csapattal mindent, amit lehetséges: bajnokságot, Magyar Kupát, BEK-et, ami mind hozzájárult ahhoz, hogy megalapozzam a jövőmet. – Ehhez hozzásegíthetnének a szerencsejátékok is. Szoktál próbálkozni valamelyikkel? – Igen, régebben rendszeresen lottóztam, de mostanában elsősorban a tippmixet játsszuk baráti körben. Ám gyorsan hozzáteszem, a saját meccseimre sohasem fogadok, sőt, azt sem szeretem, ha a környezetemben valaki megjátssza őket, mert nem szeretném, ha befolyásolna, ezért inkább nem is akarok róla tudni. Ha azonban egyszer a lottón meglepne a nagy nyeremény, tudnám, mibe fektessem: sporttal és az egészséggel összefüggő vállalkozásba kezdenék, konkrétabbat azonban csak akkor mondhatok, ha a feltételes mód kijelentő módra változik. De ha az olimpiai aranyérem és a lottóötös között kell választani, talán mondanom sem kell, hogy az előbbire szavazok!

2000. szeptember 27.

A sydneyi olimpián ezüstérmet nyert a csapattal, majd Franciaországba szerződött, ahol a Metz gárdájával bajnokságot nyert, 2002-ben hazatért, és a Cornexi-Alcoa együttesében folytatta a pályafutását, egy év múlva a Vasasba igazolt, legutóbb a Ljubjana csapatában védett, ahonnan 2005-ben újabb bajnoki aranyéremmel és Szlovén Kupa-győzelemmel tért haza: ,,Remekül éreztem magam Ljubjanában, marasztaltak is, de már sok nekem a felkészüléshez szükséges terhelés, ezért inkább hazajöttem – örülök, hogy újra itthon lehetek. A tervem a továbbiakban, hogy átadjam a jövő nemzedékének a védésben összegyűlt tapasztalataimat.’’ Abbahagyta az aktív sportolást, az elkövetkező idényben Mocsai Lajos mellett, a Vasasban fog edzősködni, a felnőtt és utánpótláskorú kapusok felkészítése lesz a feladata, emellett elképzelhető, hogy az Angyalföldi Sportiskolában is szerepet kap.

2005. június

Komment a cikkhez


három + = 5


Copyright © 2011 - Mindenamiegeszseges