Heilig Gábor

A szeretni és tisztelni valót meg kell keresni

image002

heilig2Mint zenész, harminc évvel ezelőtt lépett a színpadra. A közönség megismerte, elfogadta és megszerette olyannak, amilyen: szerény, természetéből fakadóan kedves, kellemes a társasága, csibészes mosolya mellett bölcsen és derűsen szemléli az életet, a mondandójában szinte mindig fellelhető némi csavar. Sosem bújt álarc mögé: nincs nagy különbség a színpadi és a civil énje között. Már régen országszerte elismert zenészként tartották számon, amikor új oldaláról mutatkozott be: Farkasházy Tivadar felkérésére bekapcsolódott a hazai humoréletbe. ,,Az év meglepetése, felfedezettje, Heilig Gábor! Ki gondolta volna, hogy még humora is van?!’’ – írta róla a Rádió Kabaréban való bemutatkozását követően a másnapi Népszava – húsz évvel ezelőtt. Azóta sajátos, ragyogó humorával hétről hétre hozzásegít bennünket ahhoz, hogy mindennapi gondjainkat-bajainkat más, könnyebben elviselhető oldalról láttassa velünk. Az elmúlt évtizedek során az általa képviselt zene és humor alapján kialakult róla egy kép, melynek nyomán a neve akár védjegy is lehetne: azt üzeni, hogy bármibe fog is az ember, csakis értőn, tisztességgel, alázattal, tiszta szívből tegye –, de emellett azért nem árt, ha nem szív mindent mellre. Ilyen embernek ismertem meg, meglehetősen régen.

– A hozzád hasonlóan megszállott zenészek szinte a születésük pillanatától fogva érzik, hogy számukra a zene az egyetlen út…

– Nálam ez nem így történt. A zene véletlenül csöppent az életembe. Sok mindenbe belekezdtem ugyanis, nem is hinnéd, milyen jó voltam a különböző sportágakban, de egy idő után mindet abbahagytam: úsztam például a Bp. Honvédban – ragyogó tehetségnek tartottak, de nem érdekelt, aztán kézilabdáztam, birkóztam, és vívtam, méghozzá nagy sikerrel, hiszen életem első versenyén országos 7. helyezést értem el serdülő koromban, de azt is abbahagytam, mert úgy gondoltam, ez már megy. A zenéhez való vonzódásom tizennégy éves koromban kezdődött, amikor tombolt a Beatles, meg a beatzene. Akkoriban, a 60-as években, minden, magát valamire tartó srác gitározott. Ám ez a divat már abban az időben is költséges szórakozás volt: 600-700 forintba került egy gitár, miközben 3 forint 60 fillért fizettünk a kenyérért és 10 forint 60 fillért a cukorért. Nem tartoztunk a jómódú családok közé, ezért egy ideig átmeneti megoldást jelentett, hogy találtam a padláson egy tangóharmonikát, amelyiken még édesanyám öccse játszott. Az első gitáromat – áttételesen –, a nagyanyámnnak köszönhetem, aki több mint egy évig az Amerikai úti kórházban betegeskedett, én pedig hetente háromszor-négyszer szorgalmasan hordtam neki ebédet. Feltehetően nem ettől, de meggyógyult, amit édesanyám azzal jutalmazott, hogy vásárolt nekem egy gitárt, ezzel teljesült egy elérhetetlennek tűnő vágyam, és autodidakta módon nekiláttam megtanulni gitározni. Némi segítséget jelentett, hogy egy-két fiú a környezetemben hegedülni tanult, tőlük ellestem néhány akkordot, ami épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy eljátsszam a magam kreálta dalokat. Ám az életcéljaim között nem szerepelt a zenei pálya, ettől függetlenül megszállottan szerettem zenélni.

– Viszont fodrászként kerested a kenyeredet…

– Legalább négy éven keresztül! Pedig eléggé ügyetlen fodrásznak tartottam magam, ennek ellenére kedveltek a vendégek, szerintem nem is annyira a végső produktum miatt, sokkal inkább azért, mert kellemesen elbeszélgettem velük. A Magyar Televízió sminkszobájában, ahol dolgoztam, megfordultak az akkori zenei élet legkiemelkedőbb egyéniségei, köztük a legnépszerűbb énekesek: Széchy Pál, Aradszky László, meg a többiek. Felemás érzéssel sminkeltem őket, szerettem volna a helyükben lenni, arról ábrándoztam, hogy egyszer majd én ülök ebben a székben, és engem sminkelnek. Az álmom végül valóra vált, amelyhez az első nagy lépést az jelentette, hogy Korda György elénekelte az ,,Aki rózsát kap’’ című szerzeményemet, amelyik egy csapásra sláger lett. A kottát ugyan nem ismertem, de ebben a szakmában ez nem ritkaság, a hazai popzenészek egy része így van ezzel. A Dire Straits együttes vezetőjét, Mark Knopflert sem a kottaismerete repítette a világhír felé… Itt csakis a tehetség számít. Hiába játszik valaki jól egy hangszeren, attól még nem lesz belőle világhírű muzsikus. Tehetséggel, kellő elhivatottsággal, és elszántsággal azonban a csúcsra lehet jutni – kottaolvasás nélkül is. Szó volt róla, hogy mennyi mindenbe belekezdtem, végül abbahagytam. Nos, utólag már tudom, nem véletlenül: hiszen azt a fajta szenvedélyt, amelyet a zenélés nyújt, semmi másban nem találtam meg. Ebben viszont képes vagyok tökéletesen feloldódni.

– Hogyan lett belőled főállású muzsikus?

–A zenei pályám a 70-es évek elején indult el, amikor elveszítettem a fodrász állásomat a Televízióban, amiért persze utólag roppant hálás vagyok, mert arra kényszerültem, hogy két jó barátommal megalapítsam a Kerek-perec együttest, amellyel egy hét múlva már a siófoki Balaton presszóban léptünk fel. Életemnek ez az időszaka, minden szempontból maga volt a csoda, hiszen azon kaptam magam, hogy olyasmiért adnak pénzt – többet, mint addig bármiért –, ami nekem nem munka, hanem gyönyörűség. Délután 4-kor kezdtünk, és 10-ig játszottuk a saját dalainkat, valamint a legnagyobb külföldi slágereket, dugig telt ház előtt. Emlékszem, abban az időben egyáltalán nem fogyasztottunk alkoholt, úgyhogy, ha valaki meg akart vendégelni bennünket, mert eljátszottuk a kedvenc számát, nem italt kértünk, hanem egy pár debrecenit, mustárral. Ezen eleinte a vendégek szétestek a nevetéstől, aztán megszokták, és természetesnek vették. Egyébként ez a szórakozóhely volt talán a legfelkapottabb akkoriban a Balaton körül, mindenesetre megfordult ott mindenki, többek között a zenei élet krémje is, no meg rengeteg lány, köztük igen szép számmal érkeztek az NDK-ból, akiket nagyon lehetett szeretni, mert biztos volt, hogy előbb-utóbb visszautaznak a hazájukba…

– Hogyan zajlott a hódítás?

– Lehet, hogy csalódást okozok, a hírem ugyanis jóval meghaladta a valóságot: ,,nagy csajozó’’ hírében álltam, mint később a feleségemtől megtudtam, de ez nem volt teljesen igaz. Nem tagadom, óriási lehetőségek kínálkoztak a fellépések során, ám nem tartozom a rámenős férfiak közé, inkább engem cserkésztek be a hölgyek. Megvallom, létezik egyfajta nőtípus, amelyiknél valószínűleg labdába rúghatok: amelyiknek a szürkeállománya meghaladja az átlagot. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne fogadtam volna el, ha valaki buta, mint az éjszaka, de borzasztóan jó nő, ám ezek a kapcsolatok csak rövidtávra szóltak. Hosszú távon a szebbik nem intelligens képviselői mellett maradtam meg. Ennek a szakmának amúgy igen szép szegmense, hogy a zenészek számára megkönnyíti az ismerkedést, de ezzel sohasem éltem vissza, engem inkább gátolt, mert belehaltam, ha észrevettem, hogy valaki csupán az éppen aktuális zenekart vagy a basszusgitárost szereti bennem. Természetesen ezt nehéz kivédeni, de valahol hátul az agyamban mindig felmerült a kérdés, hogy nem azért vonzódik-e valaki hozzám, mert tetszik neki a színpad világa. Eleinte szóvá is tettem: ugye nem azért kellek, mert…, satöbbi, és a válasz persze mindig nem volt, hiszen ki vallott volna be ilyesmit, úgyhogy abba is hagytam a kérdezősködést, és inkább rábíztam magam a megérzéseimre, de emellett egész életemben a főcsapás iránya a megismerkedés terén az volt, hogy engem szedtek fel.

– Kihez fűződött az első nagy csalódás?

– Az első jelentette talán a legnagyobbat is, de azt sem a lány okozta, akivel halálosan szerettük egymást, hanem a szülei, akik a benzinkutas papa révén túlságosan gazdagok voltak, én pedig a magam 15 évével, meg a családunk akkori anyagi helyzetével nem tűntem valami vonzó partinak. Ekkor szembesültem először azzal a ténnyel, hogy létezik társadalmi osztályok közötti különbség, és milyen érzés is a kisebbségi komplexus. Az lett a vége, hogy kétévi gyötrelmesen szépséges szerelem után eltiltottak bennünket egymástól, ahelyett, hogy hagyták volna kifutni a kapcsolatot. Később a lányt hozzá kényszerítették egy állatorvoshoz, ezzel aztán egy életre elintézték a boldogságát. Időről időre felhívott ugyan, de nem akart semmit, csak úgy, nosztalgiából.

– Talán szeretted volna elvenni feleségül?

– Ezen akkor nem gondolkodtam, csak a tehetetlenséggel nem tudtam mit kezdeni. Egyébként, akit szívesen feleségül vettem volna, és minden szempontból megfelelt, túlságosan fiatalon ismertem meg, amikor egy húszéves fiatalember még nem érett a házasságra. Szerencsére ezt idejében felismertem, és minden bátorságomat összeszedve megbeszéltem a lánnyal, aki volt olyan okos, és összetört szívvel ugyan, de elfogadta a búcsút. Ezt a kapcsolatot azután jó néhány másik követte, kevésbé értékesek, de egy olyan korú fiatalembernek úgy kellenek, mint egy falat kenyér: például egy-két bombázó a vendéglátóipar misztikusnak tűnő világából, meg az éjszakában dolgozó táncosnők közül, olyanok, akik esztétikai szempontból sem a ,,rigófütty’’ kategóriába tartoznak. Aztán persze az ember, amikor kicsomagolja az ,,árut’’, rájön, hogy nem teljesen olyan, amilyennek elképzelte, vagy több mindent képzelt bele, mint ami benne volt. Mindenesetre, a gazdagodó tapasztalatok alapján lassacskán kialakult egyfajta összehasonlítási alap, amelynek eredményeként összeállt a kép, vagyis az ideális nő milyenségére vonatkozó igény.

– Pontosabban?

– Természetesen legyen értelmes, szelíd, mégis kreatív, olyan, aki szeret és tud is nőnek lenni. Megértem persze, ha egy férfi azt mondja, legyen szőke, magas, hosszú combú, de ez önmagában kevés, ha nem rendelkezik egyfajta ,,raktárkészlettel'', amelynek alapján mindig tudja, hogy mikor mit kell önmagából előhoznia az éppen adott helyzetnek megfelelően. Az évek múlásával, a partnerek összecsiszolódásával ez persze változik, de egy igazi nő képes arra, hogy ezeknek megfelelően maga is változzon, és új értékeket hozzon felszínre önmagából. Előfordulhat természetesen, hogy minden szükséges tulajdonság megvan egy nőben, csak épp’ rosszkor, vagy rosszakat vesz elő – na, azt megette a fene, ha meg nincs mit előhozni, akkor meg szintén.

– Milyen ne legyen?

– Inkább, ha tudja, milyen, vagyis tudatosította bennem, hogy ő milyen, akkor sose akarjon alapvetően másnak mutatkozni, tehát a saját bőréből kibújni. Tágíthatja, formálhatja, alakíthatja magát, bemutatkozhat újabb és újabb oldaláról, de kibújni az alaptermészetéből, és egészen másnak lenni, az borzasztó. Jó, ha tud haladni az idővel, vagyis nem szeretem az ötvenéves húszéveseket, fordítva viszont kifejezetten.

– Az általad lefestett nőideál igen kevéssé hasonlít a manapság uralkodóhoz…

– Valóban, és számomra szörnyű, éppenséggel elfogadhatatlan az a tendencia, amely egyre inkább hódít ebben a ránk szakadt, ,,mindent szabad’’ világban, amelyben a nagy szabadsággal sokan nem tudnak mit kezdeni. Liberális gondolkodású embernek tartom magam, nem vagyok prűd, de szeretem, ha a dolgok a helyükön vannak. Miről is van szó? Arról például, hogy az egyik csatornán ötven percen keresztül az orális kielégítésről folyik magasröptű beszélgetés, gyakorlati szemléltetéssel kiegészítve, vagyis egy arra alkalmas nőszemélyt felkér a műsorvezető, hogy ugyan mutassa már be egy banánon, hogyan is szokta kielégíteni férfi ismerőseit. Majd bejön egy fiú, és közli a nagyérdeművel, hogy a diszkóban, a félreértések elkerülése végett, az ismerkedés első percében megkérdi a lánytól – persze a lehető legvulgárisabb formában –, hogy hajlandó-e őt szájjal kielégíteni, mert ha nem, akkor nála szóba sem jöhet. Ezek után bejön egy külsőre nőnek tűnő illető, aki elmondja, hogy ő bizony szívesen tesz eleget az ilyesfajta kéréseknek, majd hosszan kifejti ebbéli tapasztalatait. Nos, nincs is ezzel semmi baj, ha mindez a helyén van, tehát éjszaka adják le, nem pedig délután öt és hat óra között, amikor…

– … amikor a szülők örülnek, ha a tévénézéssel lefoglalja magát a gyerek, és marad szusszanásnyi idejük a pihenésre…

– Úgy van. Ám mindennek megvan a maga ideje: egy fiatalembernek végig kellene járnia a maga útját: tanul, dolgozik, eljut az életben valahová, közben belép az életébe a nő, megint tanul, dolgozik, feljebb jut, megházasodik, gyereket nemz, felneveli, és így tovább. De ha valami a kelleténél előbb jön, az bizony katasztrofális következményekkel járhat, éppenséggel a totális nihilhez, vagy ellenkezőleg, brutális agresszivitáshoz vezethet. Félreértés ne essék, nem vitatom, a nemi felvilágosításra is óriási szükség van, de az előbb említett típusú műsor valami egészen más. A liberalizmus öngondolkodást, önállóságot, kreativitást feltételez, valaminek az akarását az élettől, amit kitalálunk, aztán a magunk és mások segedelmével megpróbálunk megvalósítani. Tehát ne más mondja meg például, mi a magas művészet, mert az se vált be, ám vannak morális íratlan szabályok, amelyeket nem lehet ugyan törvénybe foglalni, de egy magára valamit adó ember betart. Nálunk azonban az emberek nagy része képtelen erre, mert nincs előtte megfelelő minta, ezért aztán nem tud mit kezdeni magával, meg a szabadsággal, és összezagyvál mindent. Így fordulhat elő, hogy idehaza egyelőre a feje tetején áll a világ, az igényes műsorok eltűntek a képernyőről, totális népbutítás folyik, megkockáztatom – tudatosan! Mintha bizony híján lennénk az igazi művészetnek és művészeknek. Ez több mint siralmas!

– Ráadásul a következmény sem túl rózsás…

– Hát, éppen ez az! Nem csoda, ha ebben a kilátástalan világban a mai huszonévesek nem látnak maguk előtt 30 százalék létbiztonságot sem, amennyi pedig minimálisan szükséges például a családalapításhoz! Ezért igen csak meggondolnám – mint ahogy annak idején is alaposan meggondoltam –, belevágnék-e családalapításba. A fiatalok ma – és ebben a médiának óriási a szerepe – kiégettek, kiábrándultak, sokan drogoznak, mert a felnőttek teremtette káoszban elveszítették a kutat, amelyből meríteni lehetne ahhoz, hogy képesek legyenek végighajtani az összes öröme ellenére még is csak küzdelemmel teli életet. Ebben az őrületes értékrend kavalkádban nem tehetünk egyebet, mint a saját hitelességünkkel próbáljuk meggyőzni a környezetünket: a magunk életével példát mutatunk, mit, hogyan érdemes tenni, hogy a gyerekünk akarjon valamit kezdeni magával, akarjon jutni valamire. Rettenetesen drukkolok, hogy a világ minél hamarabb legyen olyan, amelyben azok az alapértékek dominálnak, amelyeket a szüleinktől kaptunk és a feleségemmel próbáltunk átadni a fiunknak. Ha csak annyit sikerült elérni nála, hogy átadja a helyét a villamoson egy idős embernek, megtettük a legfontosabbat, mert minden egyéb tulajdonsága ezen az alapon nyugszik.

– Szóba került a drog. Mivel érted el, hogy ne a kábítószer jelentse Tomi fiadnak az élet állította akadályokra a megoldást?

– Tulajdonképpen a cigarettával kezdődött: mivel magam is dohányzom, nem tudtam jó példát mutatni, de sikerült hatnom rá – nem hatalmi szóval, hanem számára elfogadható érvekkel, amelyek késleltették a cigizést. Az alkohollal kapcsolatban is hasonlóan történt: tizennégy éves lehetett, amikor leültünk, és megbeszéltük ezt a ,,hogyan is igyunk'' kérdést, milyen határokat érdemes kialakítani az itallal kapcsolatban: miből mennyit, mivel mit, mit mivel ne, ésatöbbi.., például ne keverje a whiskyt konyakkal, a pezsgőt sörrel, lehetőleg mindig működjön az önkontrollja – egyszóval felnőttként kezeltem. Ez valószínűleg hatott, mert azóta is a helyén kezeli az alkoholt.

– És a drog?

– Arról is idejében került sor az első beszélgetésre. Abban maradtunk, várunk a kipróbálásával, amíg betölti a 16. évet, és elszívunk közösen egy füves cigarettát. Az én korosztályomban nem volt divat a fű, ezért nekem is az újdonság erejével hatott, olyannyira, hogy rettenetesen rosszul lettem, majdnem feldobtam a bakancsot. Ez végül a világ legjobb pedagógiai húzásának bizonyult – Tominál bizonyára egy életre a helyére került a fű, mert az apja, aki addig az ő szemében mindig erős volt, minden helyzetben tudta, mikor, mi a legjobb megoldás, a szeme láttára rogyott össze, mint egy liszteszsák, úgyhogy kitalálni sem tudtam volna jobb dramaturgiát. Meggyőződésem egyébként, a családnak döntő szerepe van abban, hogy a gyereknek érdemes-e inni vagy szívni. Sajnos, manapság a fiatalok nagy részének nincs miért nem inni, vagy nem szívni. Persze nem szeretnék apokaliptikus képet festeni a világról, de tudomásul kell venni, hogy ma ez van.

– Szerinted mi a jelenleg uralkodó példakép?

– Egyértelműen az erő, nem pedig az elegancia, a jószívűség, az udvariasság, a kellem. Ebben csupán az a csapda, hogy a fizikai erő a lelkierő jelenlétét is sugallja. A nők nagy részében – bár lehet, hogy nem fogalmazódik meg –, a szíve mélyén azonban talán érzi, hogy nem feltétlenül egy terminátor külsejű pasas mellett érezheti magát biztonságban, sokkal inkább kedvességre vágyik, simogatásra, jó szóra. Egy nő képes a mennyekbe repíteni egy férfit – még édesanyám mondta ezt valamikor, amit így ötvenen túl értek, és magam is vallok, mint ahogy ennek az ellenkezője is igaz, vagyis pillanatok alatt a mennyországból a pokolba taszítja a párját, porrá zúzza, tönkreteszi, ha úgy akarja. Úgyhogy, nincs mese, egy nőnek megéri megfelelni.

– Hogyan?

– Sokféleképpen lehet: nagy fallosszal, ésszel, a kettő ötvözetével, no meg rengeteg gyengédséggel, szeretettel, bár előfordul, hogy némelyiküknek szüksége van időnként egy jó nagy pofonra – akár képletesen, akár valódi értelemben. Ám a rosszkor elcsattant pofon örökre véget is vethet a kapcsolatnak. Ha viszont két ember hosszú távon szeretne együtt maradni, tisztában kell lennie vele, hogy a közös életüknek ki kell magát futnia: ha biztosak az alapok, amelyek miatt összekerültek, a két ,,anyag’’ idővel elkezd egymáshoz csiszolódni, idomulni. Az összekovácsolódáshoz intelligencia, tolerancia, nemes szándék, tűrőképesség, előrelátás szükséges, és annak felismerése, hogy időnként más és más szerep a domináns. Van olyan időszak, amikor nem az ágy a legfontosabb színtér, hanem például a másik segítése. Persze nem látványosan, hanem szinte észrevétlenül, a háttérben maradva, a másikat nem zavarva szeretni, segíteni, hogy jóformán ne is tudjon róla, lökni előre úgy, hogy csak valahol hátul az agyában érezze, hogy mi mindent köszönhet a párjának. Egy hosszú kapcsolat ugyan elfáradhat, de meg is újulhat, ha nem alapjaiban hever romokban. Foggal-körömmel ragaszkodni egymáshoz, amikor két ember nem talál a másikban örömöt – értelmetlen. Viszont minden férfinak szüksége van arra, hogy legyen mellette egy asszony, aki biztonságot sugároz, akinek a kebelére időnként lehajthatja a fejét, és megpihenhet az élet zűrzavaros viharában – ami egyre nehezebb.

– Miért?

– Azért, mert erre a nőknek is egyre nagyobb szükségük van, vagyis a szerepek kiegyenlítődnek. Ám létezik egy alaptörvény, aminek igenis van létjogosultsága, ez pedig a férfi dominancia. Ha egy nőnek a már említett raktárkészletében megtalálható ennek az elfogadása, tiszteletben tartása, és bizonyos szituációkban hagyja, hogy a párja legyen a domináns, óriási konfliktusoktól mentheti meg magukat.

– Mondanál erre példát?

– Igen de elöljáróban szeretném elmondani, mit is jelent számomra az egészséges dominancia: nos, úgy gondolom, semmiképpen sem szabad összetéveszteni az uralkodással, a ,,kinek van igaza’’ kérdés eldöntésével. Nem arról van szó ugyanis, hogy a nap 24 órájában a férfinak és a nőnek ragaszkodnia kellene a saját neme szerinti szerepéhez, mert ezek időnként felcserélődhetnek: vannak helyzetek, amikor az erősebb nem képviselője nyugodtan átadhatja a döntés jogát a párjának, és ettől egy cseppet sem gyengül a férfiassága. Óriási érzéknek kell mindkét félben lennie ahhoz, hogy ezeket a szituációkat jól, konfliktus nélkül megoldják. Azokban a kérdésekben, amelyekhez egy nőnek több érzéke van, hagyjuk érvényesülni a véleményét. Függöny vásárlásakor általában érdemes rájuk hallgatni, mert valahogy jobb hozzá a szemük, és butaság ragaszkodni egy öltönyhöz is, ami a kedvesünk szerint nem áll jól.

– Ráadásul a nő is megfosztva érzi magát attól az örömforrástól, hogy gondoskodhat a párjáról…

– Igen, és ezeket az apró örömöket érdemes tiszteletben tartani, mert hosszú távon meghozzák a gyümölcsöt – jótékonyan hatnak a kapcsolatra. Egyszóval hagyni kell, hogy a nő egy ideig röpködjön, ám olyankor, amikor a férfiember, a vele született lényeglátás következtében megérzi, hogy baj van, mert a további fejlemények láthatóan rossz anyagi, morális vagy egyéb kilátással fenyegetnek, akkor igenis össze kell söpörni az elhullajtott lepkeszárnyakat, és tudni kell megálljt mondani. A dominancia abban különbözik az uralkodástól, hogy jól megfogalmazott, megdönthetetlen érvekkel az ember alátámasztja a mondanivalóját, míg az uralkodás esetében az egyik fél állandóan ragaszkodik a maga igazához, miközben a másik alulmarad. Tudvalévő, a férfiembernek néha szüksége van rá, hogy falkavezérnek érezze magát, hogy az ő szava számít. Ha egy nő okos, azt mondja, jó, rendben, legyen így, még akkor is, ha nem úgy van, és az asszony csak eljátssza ezt, közben kifinomult módszerekkel a háttérből irányít. Ez a stílus elsősorban azoknak a sikeres üzletasszonyoknak okoz nagy nehézséget, akik napközben a munkahelyükön súlyos döntésekkel dominálnak, hazatérve pedig vissza kellene zökkenniük a másodhegedűs szerepkörbe, a gyöngéd, odaadó feleség és anya szerepébe, bár elképzelhető, hogy igen csak vágynak rá.

– Előfordult a feleségeddel, Eszményi Viktóriával való kapcsolatotok során, hogy egy jókor kimondott ,,nem’’ ellenére mégsem a te szavad döntött? eszmenyi-viktoria-heilig-gabor

– Igen, előfordult, és olyankor utólag, a kétségeim rendre beigazolódtak, és bekövetkeztek azok az események, amelyek miatt próbáltam eltéríteni Vikit az eredeti szándékától. De hangsúlyozom, ilyesmi ritkán adódott, ugyanis a világ dolgaiban ő egyszerűbben és határozottabban kiigazodó személyiség, mint én, úgyhogy többnyire nyugodtan átadhatom neki a döntés jogát – a napi teendők kérdésében mindenképpen, a többi pedig közös megbeszélés tárgya.

– Miért éppen őt választottad feleségnek?

– Megvannak benne azok a tulajdonságok, amelyek hatással vannak rám, fontosak számomra ahhoz, hogy ideális társamnak érezzem: az életerő megléte, a humor, az életvidámság, az életrevalóság, a tehetség, a pozitív kisugárzás, a problémamegoldó képesség, a szeretetre való igény, a szeretet adni akarás – mind-mind megtalálható benne. Ráadásul jókor ismertük meg egymást, 26-27 éves koromban, amikor egy fiatalembernek összegyűlik annyi tapasztalata a női nem megítélése terén, hogy tud viszonyítani. Az együtt eltöltött, közel 30 év számomra azt bizonyította, hogy a hosszú kapcsolatok alapköve az egymás iránti szeretet és tisztelet, amelyet tudni kell megtalálni a másikban. Idővel ugyanis lekopnak azok a részletek, amelyek a megismerkedéskor, vagy az utána következő néhány évben újdonságként, akár elementáris erővel hatottak, és egyre inkább előtérbe kerülnek a tisztelni való tulajdonságok. Borzasztóan lehet szeretni egy nőt csupán azért, mert az ember látja, hogyan cipeli magán az élet ,,gürceit’’ – szótlanul. Ezért lehet szeretni akár egy földig lógó mellett is. De igaz ennek az ellenkezője is: lehet valaki a világ legjobb nője, ha mint embert nem szeretem, és nem tisztelem. Ennek a két momentumnak a megtalálása azonban a partner dolga.

– Hogy értve?

– A szeretni és tisztelni valót meg kell keresni, meg kell látni a másikban, rá kell érezni. Talán a legjobb kifejezés erre, hogy jó, ha a társak ,,tudják egymást’’. Mondok egy példát: fontos, ha a ház asszonya tudja, hogy a párja a vajas kenyeret szereti, és ha időnként el is felejti, de ügyel rá, hogy az esetek 90 százalékában legyen az asztalon legalább egy vajas kenyér is, a margarinosok mellett. Igencsak lehet szeretni a másikat ilyen apróságokért, amiért nem látványosan, nem szavakban, hanem egész lényével figyel rád. Hangsúlyozom a nem látványosságot! Köztudott, hogy minden társkapcsolatban előfordulnak balhék, mellékzöngék, de két ember lehet egymás támasza, leélhetik egymás mellett az életüket boldogságban, ha szeretik és tisztelik egymást, és ezt apróságokkal időről-időre egymás tudtára hozzák. Sosem felejtem el, amikor úgy 15-17 évvel ezelőtt ideköltöztünk ebbe a házba, a telek egy szemétdomb volt. Viki rengeteget dolgozott azon, hogy valahogy kinézzen a kert. Képes volt napokat pepecselni a tujákkal az esős időben, míg el nem ültette az összeset. A napokban elnéztem ezeket a növényeket, amelyek most már 5-6 méteresek, és olyan szerelmes lettem a feleségembe, hogy csuda. A közelemben sem volt, nekem azonban szárnyalt a lelkem attól, hogy valamit akart adni, teremteni – nekünk.

2004. november

alulra

Komment a cikkhez


7 × négy =


Copyright © 2011 - Mindenamiegeszseges