Dózsa Imre

A virág, amit egymásnak adunk

dozsaimre

Eltáncolt mindent, amiről balett táncos csak álmodhat: a nagy klasszikus balett-művektől kezdve a modern nyugati darabokon kívül a legkiválóbb hazai koreográfusok művei szerepeltek a repertoárján. Járta a világot, volt, hogy egyszerre három társulat foglalkoztatta. A testalkata, a megjelenése, a mozdulataiban megmutatkozó elegancia hercegszerepre predesztinálta: felejthetetlen élményt nyújtott a Hattyúk tavában, a Csipkerózsikában, ám hasonlóan otthonosan mozgott a Seregi László koreografálta Spartacusban vagy a Fodor Antal-féle Eclogában. Talán a Giselle állt hozzá a legközelebb, mert ezzel a darabbal ismerkedett meg a legkorábban, és végigkísérte egész pályafutását. Munkája elismeréseképpen megkapott minden kitüntetést, amit művész idehaza megkaphat: Liszt-díj, Érdemes Művész, Kiváló Művész, Kossuth-díj, Közép Kereszt, Mester Művész.

– Vannak művészek, akik azt mondják, nem érnek semmit, illetve nem igazán fontosak a kitüntetések. Ön mit tart erről?

– Ha időben kapja az ember, akkor lehet neki örülni, ha későn, keserű szájízt okozhat. Nem hiszem el, ha valaki azt mondja, nem érdekli. Az ilyesmi mindenkit megérint, hiszen fontos a visszajelzés a teljesítményünkről, különben elbizonytalanodunk, nem tudjuk, kételkedünk benne, jól tesszük-e a dolgunkat. Lehet ez egy díj, vagy egy jó szó, amire szüksége van mindenkinek, ugyanis nem elég gondolni, ha valaki valamiben jó, meg is kell neki mondani, mert arra ösztönzi, hogy még jobban teljesítsen. Szerencsésnek tudhatom magam, ugyanis mindig jókor részesültem az elismerésekben, olyankor, amikor tudtam neki örülni, és valóban ösztönzően hatott rám.

– Pályafutása során mikor kóstolt először a sikerbe?

– Háromévesen, amikor édesanyám első alkalommal elvitt az Operaházba, ahol a nővére, a kitűnő balerina, Bartos Irén lépett fel: amikor elkezdődött az előadás, engem a színfalak mögé állítottak, és megkértek, hogy maradjak szépen nyugton. Ám vonzott a fény, meg a látvány, gondoltam, megnézem mindezt közelebbről, így aztán habozás nélkül betotyogtam a színpadra. Óriási sikert arattam, fergeteges tapsot kaptam a produkciómra. Utólag, persze, nem tudom megmondani, mekkora szerepe volt ennek a páratlan debütálásnak a későbbi pályaválasztásban, mindenesetre a mai napig élénken megmaradt az emlékezetemben a kedves élmény. Természetesen, abban a döntésben, hogy a balett-táncosi pályát választottam, meghatározó szerepe volt balett-művész nagynénémnek, és annak a világnak, amelybe neki köszönhetően akkoriban, gyerekfejjel belepillanthattam. Kilencéves koromban pedig, amikor a velem egykorúaknak jobbára meg sem fordul a fejükben komolyan, mivel foglalkoznak majd felnőttként, számomra egyértelmű volt, hogy balett-táncos leszek. Beírattak a Balettintézetbe, ahol megkezdődött számomra az az embert próbáló munka, amelyik ezt a pályát köztudottan jellemzi. Hogy ez mennyire igaz, abban is megnyilvánult, ahogyan ezt követően odahaza bántak velem: másként kezeltek, mint a másik két testvéremet – szinte tisztelték a teljesítményemet, értékelték, hogy dolgozom. Édesanyám például, minden reggel hét órakor – egyedül nekem – az ágyba hozta a reggelit, hogy nyolcra a Balettintézetbe érjek. Eleinte ugyan nem tudatosult bennem, hová is kerültem, de igen hamar beleszoktam az itt uralkodó versenyhelyzetbe. A kihívások már akkor tetszettek, emellett biztonságot adott, hogy tudtam, mi szeretnék lenni. Mindehhez elengedhetetlenül hozzátartozott a családi háttér, amelyik lehetővé tette számomra ezt a kivételes lehetőséget.

– Ki inspirálta elsősorban?

– Édesanyám kezdettől fogva mögöttem állt, figyelme, odaadása, önfeláldozása, szeretete végigkísérte az egész pályámat. Édesapám rengeteget dolgozott, hogy eltartsa az öttagú családot, édesanyám pedig összefogta azt. Mint a jól funkcionáló családokban általában, a miénkben is a megtartó erőt, a melegséget, a szeretetet anyám képviselte, törődött, foglalkozott velünk, megpróbált minden tőle telhetőt megadni. A nap bármely percében, akár éjjel, akár nappal fordulhattunk hozzá, aki tárt karokkal, kitárt szívvel és lélekkel segített bennünket. Az iskolai leckéket vele készítettem el: miközben serénykedett a konyhában, nekem olvasni, számolni kellett. Ezen kívül, ha bármi problémám volt, vele beszéltem meg. Amikor hullámvölgybe kerültem, ő vígasztalt, erőt öntött belém, az ölelései meghatározó ölelések voltak. Életre szóló példát mutatott abban is, hogyan kell egymással bánni, egymást szeretni, a szüleinkkel törődni. Nem csoda, hogy rajongva szerettem édesanyámat, roppant módon ragaszkodtam hozzá, nem voltam hajlandó elszakadni tőle. Emlékszem, még nem jártam iskolába, amikor a nagynéném arra vállalkozott, hogy elvisz vonattal Balatonra. Végigbömböltem az egész utat, emiatt szidták is, miért kínozza azt a szegény gyereket, pedig csupán nyaralni vitt…

– Az édesapjáról milyen kép alakult ki?

– Dolgos ember volt, az ő vállát terhelte a megélhetésünk előteremtése, de tőle járt a verés is. Ha geometriai példán kellene érzékeltetnem a szüleim habitusát, azt mondhatnám, amíg édesanyám kerek volt, addig édesapám szögletes. Persze, mint minden gyerek, azt gondoltam, nincs nála jobb apa. Voltak viszont olyan megnyilvánulásai, amelyek akkoriban nem tetszettek, és próbálom elkerülni a saját családomban: roppant spórolós ember volt például, emiatt nálunk a pohárból az utolsó kortyot meg kellett inni, és az utolsó falatot kötelező volt megenni, azután a tányért kitörölni – lehetett még kérni, de nem szabadott otthagyni. No, meg a villanyt rendszeresen lekapcsolta, hogy ne égjen hiába. Sokszor észreveszem, hogy ezt teszem, és szólok a gyerekeknek is, de ez, azt hiszem, nem baj.

– Ön milyen gyerek volt?

– Soha nem mondtam nemet, feltétel nélkül elfogadtam mindent, amit a szüleim mondtak. Természetesen kialakítottam magamban a véleményemet mindenről, ami a cselekedeteimben később megjelent, de jó gyerek voltam, szófogadó, nem úgy, mint a feleségem, aki képes volt bármilyen szituációban ellentmondani – az ő családjában ezt meg lehetett tenni, a miénkben nem. A közös családunkban pedig megpróbáltuk mindketten a legjobbat adni abból, amit odahaza láttunk.

– Ahhoz, hogy valaki hasonlóan sikeres pályát fusson be, mint ön, jókora szerencse is kell. Minek tulajdonítja ezt?

– Az életben mindenhez kell szerencse, no meg egyfajta tehetség, amelyik segítségével észrevesszük, és megragadjuk a kínálkozó lehetőségeket. Az egész pályámat végigkísérte a szerencse, és az, hogy tudtam élni ezekkel az alkalmakkal, kezdve azzal, hogy Lőrinc György, az iskola alapító igazgatója személyében ragyogó balettmestert kaptam, aztán, hogy a Balettintézet elvégzése utáni első szezon elején a Magyar Állami Operaház akkori igazgatója, Nádasi Ferenc Párizs főszerepét osztotta rám a Kenesei–Vashegyi ,,Bihari nótája’’ című darabban. Az előadás nagy sikere mellett a sors abban a kegyben is részesített, hogy e darab kapcsán ismertem meg a feleségemet, Szumrák Verát, aki a női főszerepet, Vénuszt táncolta. A történet szerint – szerelmem jeléül –, egy aranyalmát nyújtottam át szívem hölgyének. Nos, ez az aranyalma a valóságban is jelképezte a szerelmünket: vele odaadtam mindent, a szívemet és a lelkemet annak az asszonynak, aki azóta is a társam az életben. Visszatérve a pályámra, a szerepek olykor véletlenszerűen találtak rám, például akkor, amikor egy ízben Havas Ferenc egy szombati napon megbetegedett, és Harangozó Gyulának, valamint Hamala Irénnek rám esett a választása, hogy beugorjak helyette. A karban táncoltam, azelőtt nem gyakoroltam a szerepet, mégis bíztak bennem, ezáltal én is bíztam magamban, hogy képes vagyok megoldani a feladatot. Lakatos Gabriellával szombaton délutántól próbáltunk, azután vasárnap délelőtt 11 órakor felgördült a függöny, és sikerrel eltáncoltam a szerepet. Óriási szerencsének tartottam azt is, amikor a Berlini Operaház balett igazgatója Budapesten járt, meglátott táncolni, és szerződést kínált, majd ennek kapcsán egy másik szerződést is kaptam – méghozzá Stockholmban, ahol szintén, mint vezető táncost foglalkoztattak. Ha tehát a lehetőségekkel és a szerencsével jól tud valaki bánni, többet képes elérni a pályáján. Ezzel kapcsolatban a környezetemnek, a gyerekeimnek egy bokszmeccset szoktam említeni.

– Mégpedig?

dzsaimre – Azt szoktam mondani, hogy az élet nem három menetes amatőr bokszmérkőzés, hanem egy hosszú, tizenkét menetes profi küzdelem, amelybe belefér minden, tehát az is, hogy egyszer-egyszer megroggyan az ember, ha kap egy jókora ütést, de fel lehet, és fel kell állni, és azután minden menetben bizonyítani. Csakis így lehet az életet hosszú távon értelmessé tenni, megtölteni olyan tartalommal, amely az életünk fontos része, melyben szerepel a saját érvényesülésünkön kívül a családunk, a gyerekeink, a későbbiekben pedig az ő pályájuk.

– A tehetségnek mekkora szerepet tulajdonít?

– Vallom, hogy minden ember tehetséges valamiben: ha valaki megtalálja a tehetsége és a szakmája közti összhangot, igazán sikeres emberré válhat. Nem hiszem, hogy létezik a földön szürke ember, csak olyan, aki nem tudja kibontakoztatni a tehetségét. A mi pályánkon különösen fontos a talentum, ami olyan adomány, adottság, mely nem tanítható. Ha valaki tehetséges, azonnal látszik a mozgásán, de ha nem társul hozzá rengeteg szorgalom, semmire sem megy. Nálunk a tehetség és a szorgalom együttes megléte szükséges a sikeres pályafutáshoz.

– A felesége, Szumrák Vera, hasonlóan tehetséges és szorgalmas volt, mint ön, csodálatosan táncolt, a szépsége, a nőiessége szintén erre a pályára teremtette. Benne megtalálta azt a nőideált, akit keresett?

– Valójában nem ideált kerestem, hanem társat – az élet viharainak elviselésére. Szerencsés vagyok, hogy elsőre sikerült megtalálnom. A szememben, természetesen, ő volt a legszebb, a legokosabb és a legjobb. Az élet pedig bebizonyította, hogy ezek nem csupán képzelt tulajdonságok, amelyeket a szerelem szokott láttatni velünk, hanem valósak, és hozzásegítettek bennünket ahhoz, hogy a kapcsolatunk hosszú távon is életképes legyen. Amikor az ember szerelmes, a másikban csak a szépet látja, ha az idő múlásával előjönnek a hibák, a megértés, az empátia segít ezeket elfogadni. A jó házassághoz, mint az élethez általában, jókora kompromisszumkészség is kell, hiszen két ember nem tud mindenben egyformán gondolkodni, de vannak bizonyos helyzetek, amikor egy irányba kell menni, ilyenkor szükség van kompromisszumra, ami persze, nem feltétlenül jelenti az elveink feladását, vagy valamiről való lemondást. A jó kapcsolat akkor maradhat sokáig életben, ha szereteten és empátián alapszik. A férfiak részéről a tisztelet, az udvariasság elengedhetetlen, hiszen ez egyike azon tulajdonságoknak, amelyek miatt egy nő igazán nőnek, a férfi pedig férfinak érezheti magát. Nem értek egyet a minden áron való egyenjogúsággal, amely az udvariasságot megkérdőjelezi. Sajnos, sokszor a nők maguk mondanak le arról, hogy megbecsüljék őket, szóvá sem teszik, ha nem engedik őket előre, nem köszönnek nekik előre. Pedig ez eredendően kijár a nőknek, hiszen képesek az élet legnagyobb csodájára, az anyaságra, amelynek önmagában tiszteletet kell kiváltania minden férfiból.

– Ön átlagon felül udvarias…

– Számomra magától értetődő, hogy idehaza éppúgy, mint külföldön, előre engedem a hölgyeket. Annak idején természetesnek tartottam, hogy a táncpartnereimnek vittem a csomagját. Amikor a főiskola keretein belül utazunk valahová, rászólok a fiúkra, hogy tegyék meg ugyanezt a lányoknak, ha nem jut eszükbe maguktól, mert fontosnak tartom az udvariasságot. Nemrégiben a főiskolásokkal Marosvásárhelyre utaztunk busszal, iskolai kirándulásra. Kiderült, hogy néhányan az alapvető viselkedési normákkal nincsenek tisztában: az egyik lány például beleült valamelyik fiú ölébe, a másik pár pedig az egész busz szeme láttára csókolózott.

– Erre ön hogyan reagált?

– Elmondtam nekik, mennyire örülök, hogy szeretik egymást, de ezt tartsák meg maguknak, az ő dolguk, nekünk, kívülállóknak ehhez nincs közünk, ráadásul a főiskola munkahely, és ott nem szokás csókolózni. Megértem persze, ha leülnek a Duna-part lépcsőjére, háttal a külvilágnak, de a gátlástalanságot nem szeretem. Annak idején el sem tudtam képzelni, hogy az iskola igazgatóját, vagy a lányt, akinek udvaroltam, ilyen kellemetlen helyzetbe hozzam. A világ rengeteget változott, sok mindent elfogadunk, amit régen nem, azonban a józanész, az etika, az erkölcs – és még hivatkozhatnék más egyébre –, azt diktálja, hogy a szerelem két ember ügye, nem tartozik senki másra. Ha ugyanis elvész egymás tisztelete, és a férfiak éppen úgy haverkodnak a nőkkel, mint egymással, odavezet, hogy eltűnnek a szerepek.

– Mit köszönhet a nőknek?

– Az életet, és rengeteg szépséget. Sokkal harmonikusabbá teszik a világunkat, mint amilyet a férfiak maguktól produkálnának. Korán nősültem, amikor a feleségemmel összeházasodtunk, huszonkét éves voltam. Mindketten szólótáncosok lettünk, saját karrierrel. Két olyan ember esetében, akik mindketten színpadon dolgoznak, áldozatot kell hozni. Hogy a feleségem részéről mennyi lemondással járt, hogy én voltam a férje, arról csak ő tudna igazán mesélni, ám az egyénisége nagyszerűségét mutatja, hogy semmit sem lemondásként élt meg. Emlékszem, nem sokkal azután, hogy állapotos lett, mit sem sejtve felhívta őt Seregi László, koreográfus, hogy szeretné, ha eltáncolná új darabja, a Sylvia női főszerepét. Vera azonban köszönettel elhárította az ajánlatot, mert nincs az a darab, az a karrier, amelyik egy családdal – a gyerek megjelenésével – felvehetné a versenyt: fontosabb volt számára az anyaság, mint a siker. Olyasmiket tett meg értem, értünk, amelyek adott pillanatban lehet, hogy mínuszként mutatkoztak, de nála mindezek pluszként jelentek meg. Mindkét gyerekünkkel problémák voltak a terhesség alatt. A lányommal például négy hónapig feküdnie kellett a feleségemnek, amit ő persze megint csak nem áldozatként élt meg, mégis annak az embernek, akinek a mozgás a mindene, ilyen esetben az átlagnál nagyobb önuralomra van szüksége. Mindezek mellett megkaptam tőle azt a fajta szabadságot, amely révén gondtalanul koncentrálhattam a pályámra, és ezt a gyerekeim sem érezték meg, mert pótolta a hiányt, amelyet a karrierem építése elvett tőlük. Ha egy nő okos, a család összetartásán kívül képes hozzásegíteni a férjét ahhoz is, hogy többet kihozzon magából, mint amennyivel egyébként megelégedne. Adódhat ez akár önzésfaktorból, de egészséges igényesség is állhat mögötte – nálunk az utóbbiról volt szó.

– Hogyan sikerült összeegyeztetni a gyerek körüli teendőket és a fellépéseket?

– Óriási szerencsénk volt, mert amikor a lányunk megszületett, egy idős hölgy került hozzánk, aki velünk lakott, így állandó segítséget jelentett, ráadásul azelőtt hercegi családoknál dolgozott, úgyhogy kifogástalan bánásmódban részesítette a lányunkat. Reggelente például behozta a bilit, pelenkával letakarva, és megmutatta, mit produkált aznap Mariann lányunk, akit egyébként kezdettől fogva magázott. Amikor ő már nem volt velünk, sajnos, többször is kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk, mert az egyik hölgyről kiderült például, hogy őrült, a másikról, hogy alkoholista, úgyhogy meglehetősen izgalmas periódusokat éltünk át, amikor megszületett a fiúnk, és immár két csemeténk mellé kerestünk segítséget –, de a gyerekek végül rendben felnőttek.

– Azt mondják, a férfiak hasonló természetű párt választanak maguknak, mint az édesanyjuk. Igaz ez az ön esetében is?

– Ezen még nem gondolkodtam, de az biztos, hogy a feleségem szintén ellátja azt a feladatot, amely az anyák sajátja, tehát összetartja a családot, rengeteget dolgozik értünk, körülöttünk, mégis mindig, mindenre van ideje, tőle sem lehet olyat kérni, amit ne teljesítene. A kényeztetés és a gondolatainkat kitaláló magatartás mellett a gyerekeink is olyan példát láthatnak maguk előtt, amely hozzásegíti őket ahhoz, hogy megállják a helyüket az életben. Lényegesnek tartom, hogy a gyerekeimnek, és általában a fiataloknak legyenek elvárásai, no meg igényei magukkal, valamint a partnerükkel szemben, hiszen mindenki annyit kap az élettől, amennyit elvár tőle. A másik elfogadása szintén elengedhetetlen, emellett viszont legalább annyit kell a másiknak adni, amennyit megkívánunk tőle. Olyan mulandó az élet, nem lehet mindent félretéve, félresöpörve építeni a karriert, és csak akkor észrevenni, milyen sokat jelent a párunk, amikor valami baj történik vele.

– Szokott virágot venni a feleségének?

– Nem olyan sűrűn, mint kellene – ebben nem vagyok igazán elégedett magammal: sokkal többet szeretnék tenni érte, de a hajszolt tempó miatt időből, energiából a kelleténél kevesebbre futja. Ám mindennap találunk tíz percet, fél órát arra, hogy egy csésze kávé, tea vagy bor mellett beszélgessünk egymással a gondjainkról, a dolgainkról, az érzelmeinkről, a világról, az életről –, olyankor csak egymásra figyelünk. A virág, amit mi ketten adunk egymásnak, valójában az, hogy jó leülni, beszélni, akármilyen fáradtak vagyunk is. Olyan része ez az életünknek, a családnak, a házasságnak, amelytől hosszú éveken keresztül jól érezzük magunkat benne.

2004. június

Komment a cikkhez


egy + = 10


Copyright © 2011 - Mindenamiegeszseges