Steinmetz Ádám

Fontos, hogy higgyünk valamiben

steinmetz_adamKorán megmutatkozott, hogy aktív gyerek – ma valószínűleg hiperaktívnak mondanák: az iskolában állandóan rászóltak, hogy miért rángatózik a combja, jár folyton a keze, matat valamivel – vagyis egy percig sem tudott nyugton maradni. Nyolcévesen a szülei elvitték kéttusázni, ahol kirívóan gyenge teljesítményével hívta fel magára a figyelmet. Ha édesanyjáról nem tudják, milyen ragyogó kosaras volt, vagy milyen eredményeket ért el az édesapja vízilabdában, valószínűleg rég’ eltanácsolták volna a sportolástól. Tizenhat év múlva, 2004-ben, mégis ott állt Athénban a dobogó legfelső fokán a vízilabda válogatott csapat tagjaival, miután egy egész ország szurkolt nekik a döntőben. Minden elismerést megérdemel: olimpiai bajnok lett belőle!

– Hogyan?

– Édesanyám négyszer nyert bajnokságot, többek között a BSE-vel. Azt mondják, ragyogó labdaérzékkel rendelkezett – ami mindebből megtalálható bennem, feltehetően tőle származik. Édesapám sokszoros válogatott vízilabdakapus, 1968-ban, a mexikói olimpián bronzérmet szerzett a magyar csapattal, Európa-bajnok, 20 évig védett a Fradiban, sokszoros KEK-, és MNK-győztes, később a válogatott edzőjeként is dolgozott. Mindig is híres volt a munkabírásáról, valószínűleg ezt az adottságomat tőle örököltem. A bátyám Barnabás, öt évvel idősebb nálam, ugyanannál a testnevelő tanárnál, Maróti Péternél kezdett sportolni, mint én. Velem ellentétben, mindenféle játékban első volt, roppant ügyesen mozogott. Bennem azonban eleinte semmiféle tehetség nem mutatkozott: a futás nagyon rosszul ment, hozzáteszem, az úszás sem ment jól. Emlékszem, rendszeresen játszottuk a tűz-víz-repülő játékot, amelyik abból állt, hogy ha elhangzott a három közül valamelyik vezényszó, hasra kellet feküdni, felmászni a bordásfalra, vagy felugrani a padra, tehát a figyelem és az összpontosítás fejlesztése volt a cél. Nos, rendszeresen kiestem az első fordulóban. Ha megéltem egy fordulót, óriási sikernek könyveltem el. Pedig volt kedvem játszani, és szerettem volna nyerni, mert egészen kicsi korom óta bennem van, hogy bármit csinálok, a legjobb akarok lenni benne, de valahogy képtelen voltam koncentrálni. Aztán tízévesen bekerültem a KSI-be, ahol az úszásra fektették a hangsúlyt, csak hétvégenként szerepelt némi labdás játék. Így jól megtanították a gyerekeket úszni, elérték, hogy a legjobban úszó vízilabdásokat adták a sportágnak. Nekem azonban eleinte olyan rosszak voltak az eredményeim, hogy kétszáz méteres gyorsban ötven métert vertek rám a többiek. Úgyhogy, ha az apámat nem Steinmetz Jánosnak hívják, az első rostán minden bizonnyal kiszórnak.

– Nem merült fel, hogy belőled is kapus legyen?

– De igen, ugyanis mellben tűrhetően úsztam, és a lábtempóm is megfelelt, a karjaim már akkor hosszúak voltak, jól éreztem magam a kapuban, tetszett is, hogy apám példáját kövessem. Azonban éppen apám beszélt le róla, ő ellenezte a legjobban, egészen pontosan megtiltotta: eszedbe ne jusson beszállni a kapuba, mondta. Akkoriban nem értettem igazán, miért. Most már tudom, hogy gólt lőni minden másnál jobb érzés. Szerencsére, amikor egyre többet labdáztunk, kiderült, hogy mégis csak ügyes vagyok, olyannyira, hogy elkezdtem két-három évvel idősebb korosztályokban játszani, mert magasabb és erősebb voltam, mint a velem egykorúak, meg jól ment a játék. Ennek köszönhetően a különböző utánpótlás válogatott csapatokban többször szerepeltem, mint ahogy azt a korosztályom egyébként lehetővé tette.

– Hasonlóan a bátyádhoz…

– Úgy van. Amikor bekerültem az uszodába, volt előttem egy példa, hiszen őt már tehetséges védőjátékosként ismerték el, szerepelt a korosztályos válogatottban is. Igaz, egyszer azzal az elhatározással jött haza, hogy abbahagyja a pólózást, mert nem jött ki az edzőjével, de a szüleimnek sikerült erről lebeszélni. És mit hoz az élet: a következő évben bekerült a felnőtt válogatottba, azóta szinte kirobbanthatatlan onnan. Hogy én magam hogyan jutottam el idáig, rengeteg összetevője van. Utólag persze sok mindent tisztábban látok. Az, hogy Steinmetznek hívnak, és ismert ember az apám, annyiban jelentett előnyt, hogy az edzőim kiemelten foglalkoztak velem, nem kivételeztek, de fölöslegesen nem szóltak rám, sőt, inkább több türelmet, és energiát ,,feccöltek’’ belém. Ő pedig minden budapesti mérkőzésemre kijött, és a meccsek után fél órát beszélgettünk: elméletben kijavította a hibáimat, elmondta, mit kellett volna másképp csinálni. Tőle és az edzőimtől tehát olyan segítséget kaptam, amiben másnak, akinek nem vízilabdázó az apja, nem volt része.

– A játékostársaidnak, gondolom, ez nem nagyon tetszett. Hogyan viszonyultak hozzád? steimetz

– A tizenhat évesek, különösen a pólósok, nem a kíméletességükről híresek…Az intrikák, a cinikus beszólások engem sem kerültek el, sokszor elhangzott, hogy az edző kedvence vagyok, meg az apám nyomott be a csapatba, de amikor jöttek a mérkőzések, és jól játszottam, lőttem a gólokat, ezek a hangok egyre inkább elmaradtak, mert bebizonyítottam, hogy helyem van közöttük. Két évvel fiatalabb voltam a többieknél, tizennégy éves, amikor bekerültem a KSI felnőtt csapatába. Tudott dolog, hogy a centerposzt meglehetősen hiányposztnak számít. Ha valaki megnéz egy vízilabda meccset, rögtön kiderül, miért: a center közvetlenül a kapu előtt játszik, ütlegelik, a víz alá nyomják, keményen, durván fogják, egyszóval minden áron megakadályozzák a góllövésben. Edzőim, Dömötör Zoltán és Pék Gyula azonban bíztak bennem, és életem első felnőtt mérkőzésén, Szolnokon, három gólt lőttem ezen a poszton. Ettől kezdve nem volt kétséges, hogy a kezdőcsapatban van a helyem. Ment a játék, úgyhogy másfél szezon elteltével leigazolt a Ferencváros felnőtt csapata. Még nem töltöttem be a tizennyolcat, amikor a Fradi első számú centere lettem.

– Ez, úgy tudom, ritkaságnak számít…

– Valóban, a centerek általában 24 éves koruktól válnak igazán jó játékossá a testi érés, a férfivá fejlődés miatt. Éppen ezért sokakat meglepett, hogy az egyik legjobb hazai csapat centereként játszottam, ami biztosan annak is köszönhető, hogy a fizikai lemaradásomat többnyire technikai tudással, ügyeskedéssel pótoltam.

– Olyan jól, hogy 2000-ben, a sydneyi olimpia előtt Kemény Dénes meghívott a válogatott keretbe.

– Igen, az a megtiszteltetés ért, hogy a legjobbakkal készülhettem, bár tisztában voltam azzal, hogy kevés az esélyem az utazásra, mégis kellemes emlékként maradt meg bennem ez az időszak – eltekintve persze attól, hogy fizikailag igen megterhelő munkát végeztünk, viszont ott lehettem a Világliga mérkőzésein, testközelből láthattam játszani a legerősebb ellenfeleket, ezen kívül rengeteget tanultam Molnár Tamástól és Varga I Zsolttól, a válogatott centereitől. Úgy érzem, minden nyáron erősödtem, és fejlődtem, valamint rutint szereztem. Azt mondják, ahány center, annyi féle stílus létezik. Gyerekként a barcelonai olimpia bajnoka, Massimiliano Ferretti volt a példaképem, ő nemrégen abbahagyta a játékot. A maiak közül a Barcelona együttesét erősítő kubai Ivan Perez és a horvát válogatott Igor Hinic elsősorban különlegesen erős fizikuma, valamint kimagasló technikai tudása miatt emelkedik a mezőny fölé. A magam stílusának kialakításakor arra törekedtem, hogy mindegyiküktől próbáltam elsajátítani valamit, mert úgy gondolom, minél szélesebb repertoárt tartok a tarsolyomban, annál kevésbé vagyok lefogható. Megerősödtem fizikailag, így képes vagyok bárkivel felvenni a versenyt, de például a délszlávok vagy az amerikaiak között találhatók roppant erős védők, akik ellen a puszta nyers erő nem kamatozik. Velük szemben az adott szituációnak megfelelően kell kitalálni valami váratlant, amire nem számíthatnak.

– Mikor érezted, hogy jó úton haladsz?

– Éppen a legnagyobb megmérettetések idején: a Világliga mérkőzéseken, leginkább a jugoszlávok ellen, majd az olimpián, Athénban. Alkalmam nyílt a helyszínen megnézni videón a lejátszott mérkőzéseket, egy ízben ott ült mellettem, Denis Sefik, a világ legjobb kapusa, aki szinte nem hitt a szemének, amikor meglátta, milyen szituációkból sikerült gólt szereznem. Az ilyen elismerés arra ösztönöz, hogy minél színesebben, kiszámíthatatlanabbul játsszak. Ismeretes, a center első számú feladata, hogy kiállítást harcoljon ki, ehhez megjátszhatónak kell lennie, tehát át kell vennie a labdát, hogy elindítson valamilyen akciót – itt többnyire be is fejeződik a dolga, mert amint elkezd egy forgatást, a védő a nyakába akaszkodik, és lefogja – leginkább szabálytalanul. Ezzel meg is van a kiállítás, és a társak vagy a center belőheti a gólt. Az igazán jó center, mindamellett, hogy szinte lefoghatatlan, tehát csak durva szabálytalanság árán tudják megakadályozni a góllövésben, meccsenként egy-két akciógóllal hozzájárul az eredményhez, nem csak azért, mert a gól nagy fegyvertény, hanem, mert az akciógólnak óriási a lélektani hatása. A játékvezetők is honorálják, ha a center képes akcióból betalálni a kapuba, emellett a védők jobban tartanak tőle, sokkal keményebben fogják, megnő a kiállítás rizikója, ezért nem véletlen, hogy a legszebb gólok centerpozícióból születnek, kifordulásból, gyors csuklómozdulattal vagy csavarral – ezek sokáig megmaradnak az emberek emlékezetében.

– Miért szeretsz vízilabdázni? steimetzadam

– Mert örömöt jelent. Ezen egyébként már sokszor elgondolkodtam, főleg az utóbbi időben, amikor rengeteg mérkőzést játszunk, szeptembertől májusig zajlik a bajnokság idehaza, azután augusztusig a válogatott program folyik, mindössze kétszer két hét pihenőt kapunk. Délelőttönként 11-kor kezdődik az első edzés, olyankor üresek a lelátók, akkora a csend, hogy hallani a víz csobbanását. Nap, mint nap minden erőnket megfeszítve keményen edzünk, ami nem túlságosan kellemes érzés, de amikor eljön a hétvége, és több ezer néző megtölti a lelátót, pereg a dob, megy a hajrá Vasas bíztatás, vagy a Margitszigeten, nyáron, a hajrá magyarok, ez visszhangzik bennem, ez lebeg a szemem előtt, ez ad erőt ahhoz, hogy minden edzést tisztességgel végighajtsak. Ezért érdemes vízilabdázni, meg azért, hogy megveregessék a vállam, kedves, jó szót kapjak az emberektől, akik megismernek, és szeretettel vesznek körül. Szerencsére a komolyabb sérülések elkerültek, ezen kívül jól érzem magam a Vasasban, a válogatottban is nagyszerű emberek vesznek körül, a legjobb szakemberek készítenek fel bennünket, érzem, hogy évről évre egyre többet produkálok, azaz képes vagyok fejlődni, és szeretnék még jobb lenni. Az olimpiai elsőség motivál, mert elértem ugyan a maximumot, de ez olyan csodálatos érzés volt, hogy szeretném még egyszer átélni.

– Mihez hasonlítanád?

– Nem próbáltam ki semmilyen kábítószert, de szerintem, azt is messze felülmúlja: totális eufórikus állapot. Amikor felléptünk a dobogó legfelső fokára, úgy éreztem, tényleg a világ tetején állunk, mindenki csodált bennünket, még a legyőzöttek is. Az a néhány perc maga volt az extázis. Aztán idehaza a fogadtatás, a gratulációk tömege. Jómagam, aki 15 éve ebben a sportágban élek, tudom, mekkora rangot jelent az olimpiai elsőség, de még nekem is meghökkentő élményként hatott, hiszen nem telt el úgy nap, hogy ne jött volna valaki oda egy kézszorításért, vagy a pillantásokból kiderült, hogy felismertek, elismernek. Úgy érzem, ezt a csapatot nagyon szereti az ország, ma idehaza a vízipóló a legnépszerűbb sportág, köszönhetően az eredményeknek és azoknak a nagyszerű sportembereknek, akik ezt a gárdát alkotják. Ha bárkit megkérdeznénk az utcán, melyik együttes nyerte vízilabdában az athéni olimpiát, felteszem, az emberek 90 százaléka tudná a választ – ezt óriási dolognak tartom, emiatt külön öröm számomra, hogy idehaza sportolhatok.

– Sosem ért kellemetlen élmény? Nem esnek az emberek időnként túlzásba?

– Nem úgy kell ezt elképzelni, mint a hollywoodi sztárok esetében, akik nem mehetnek ki az utcára, mert szétszedik őket a rajongók. A bennünket körülvevő népszerűség azon a kereten belül esik, amelyik jólesik az embernek. Egyik alkalommal például elmentem moziba, és megálltam a parkolóházban. Épp kiszálltam, amikor mellém kanyarodott egy lesötétített terepjáró Mercedes. Előítélettel telve vártam, hogy kiszálljon belőle az a típusú ember, amelyik ilyen autóból szokott. A feltételezésem beigazolódott, ám jócskán meglepődtem, amikor megpillantott, és visszanyúlt az autóba, kivett egy vízilabdát, hogy aláírassa velem. Erre tényleg nem számítottam. Jólesett a székesfehérvári benzinkútnál történt eset is, amikor kifizettem a számlát, és a kutas megkérdezte, kérek-e áfás számlát, igen, mondtam, elvettem a visszajárót, majd elindultam kifelé, mire utánam szólt: …és gratulálok az olimpiai bajnoki címhez. Váratlan és jóleső élmények ezek. Persze van, aki gátlásos, nem mer odajönni, mégis, ha valamiféle kapcsolatba kerül velem, úgy érzi, muszáj egy jó szót szólnia hozzám.

– Szerinted, mit tud Kemény Dénes mindenki másnál jobban, amivel ezt a páratlan sikersorozatot kihozta a magyar válogatottból?

– Egyrészt mindent tud a vízilabdázásról, amit szakmailag lehetséges, de ezt, ezen a szinten, sokan tudják. A különleges benne talán az, hogy bár rengeteget dolgozunk az edzéseken, jó hangulatú légkör uralkodik még a vesztett meccsek után is. Megtartja a három lépés távolságot a játékosokkal, kiemelkedően jól kezeli a klasszisjátékosok egóját, az egyénieskedőket is képes beállítani a sorba, rájuk kényszeríteni a saját akaratát. Megvan a tekintélye a világ legjobb játékosai szemében, akik megnyertek már mindent, amit csak lehet, mégis képes őket feltüzelni és motiválni újabb célok elérése érdekében – ez a képessége egyedülálló. Mint ahogy páratlan a beleérző képessége is: a mérkőzések előtt, miután elmondta a csapatnak a mondandóját, magunkra hagy az öltözőben. Olyankor az idősebb játékosoknak van még egy-két szava a többiekhez, ezek persze nem szakmai, hanem lelkesítő hozzászólások, ebben különösen a csapatkapitányunk jár az élen, aki még jobban feltüzeli a többieket, ha nem lenne elég az amúgy is felfokozott állapot, ami szükséges egy tétmeccs megnyeréséhez.

– Ha kudarc ér, hogyan dolgozod fel őket?

– Nehezen, különösen, ha rosszul játszik a csapat, vagy én, vagy ha butaságok miatt veszítünk. Előfordul, hogy egész éjszaka nem tudok aludni, de a sportnak megvan az az előnye, hogy amit elrontottunk, ki lehet javítani: ha elveszítünk egy mérkőzést, a következőt megnyerhetjük. Ezek alól a világversenyek sem kivételek, mert igaz, hogy csak négyévenként, de az olimpia is megismétlődik, újra lehet próbálkozni, meg lehet újulni mérkőzésről mérkőzésre, helyre lehet hozni a hibákat. Ez a szépsége, de egyben a hátránya is a sportnak, hiszen napi hősökké tesz: hiába játszik valaki kimagaslóan az egyik meccsen, másnap ugyan tele van vele a sajtó, harmadnap azonban már mindenki a következő rangadóról beszél. Ahhoz, hogy maradandót alkossunk, folyamatosan jól kell teljesíteni. Visszatérve a kudarcokra: a feloldásukban segítenek a szüleim meg a barátnőm, aki csupán a jelenlétével képes elterelni a figyelmemet a rosszul sikerült meccsről, de a mostani csapaton belül nyíltan meg tudjuk beszélni a problémákat.

– Gondolom, Barnabás jelenléte is sokat jelent. Szerettek együtt játszani?

– Gyerekkori álmaink közé tartozott, hogy ugyanabban a csapatban pólózzunk, de ez sokáig nem valósulhatott meg, mert a bátyám öt évvel idősebb nálam, úgyhogy amikor végre felkerültem a KSI felnőtt csapatába, ő már nem ott játszott. Végre 1996-ban teljesült a vágyunk, a Ferencvárosban három szezont is együtt vízilabdáztunk. Amikor a bátyám 1999-ben eligazolt a Possillipo Nápolyhoz, eléggé megéreztem a hiányát egyrészt lelkileg, másrészt a játékban, mert a remek passzaival jócskán hozzájárult a teljesítményemhez. Bár a bajnokságot végül nélküle is megnyertük, mégis átigazoltam a Vasasba, és szorgalmaztam a Nápolyból való hazajövetelét. Ez 2003-ban megvalósult, azóta újból együtt pólózunk. A válogatottban ugyanebben az évben kerültem a keretbe, azóta minden nyáron együtt készülünk. Mindketten tagja voltunk a 2003-as Európa-bajnokságon bronzérmet nyert csapatnak, majd 2004-ben, az athéni olimpián nem csak a mi, hanem a szüleink álma is beteljesült, hiszen a világ legjobb csapatában mindkét fiuk nyakába akasztották az aranyérmet.

– Rendkívül erős csapat jött össze 2003 őszén a Vasasban. A sydneyi olimpia bajnokai: a bátyád, Barnabás mellett Kósz Zoltán, Kásás Tamás, Vári Attila és Varga Zsolt együtt küzdött a bajnoki címért. Szerinted miért nem sikerült megnyerni? steimetzs

– Erre mondják, hogy ilyen a sport. A Vasas 1989-ben nyert utoljára bajnokságot, szép lett volna a 15. évfordulót ezzel az elsőséggel ünnepelni, de rendkívül kiegyenlített volt a küzdelem a Domino-Honvéd és a Vasas között, mivel az ellenfél együttesében hat aranyérmes is játszott. Igaz, az alapszakaszt pontveszteség nélkül megnyertük, de – úgy tűnik –, a végére kipukkadtunk. Nem tudom az igazi okot, talán túlságosan sok jó játékos volt együtt, és nem mert senki rászólni a másikra, ha hülyeségeket csinált, nehogy megsértse. Mindenki egy kicsit visszafogottabban játszott, inkább magára figyelt. Néhányan esetleg úgy gondolták, egyedül is képesek eldönteni egy mérkőzést, ami meg is történt, de a döntő szituációkban, amikor ezeknek a játékosoknak nem ment, az egész csapat látta a kárát, így sem az Euroligában, sem a hazai bajnokságban nem tudtuk feltenni az i-re a pontot. Sajnos, mindkétszer a Domino-Honvéd állított meg bennünket.

– Az olimpiai bajnoki címen kívül milyen eredményeidre vagy büszke?

– Háromszor nyertem serdülő bajnokságot, egyszer ifjúsági bajnokságot, az ifjúsági válogatottal Európa-bajnokságot, a junior csapattal világbajnoki ezüstérmet, a Ferencvárossal 1999-ben bajnokok voltunk, a Vasassal bajnoki ezüstérmet szereztünk, a két együttessel négy Magyar Kupa-, és két KEK-győzelem gyűlt össze, a válogatottal Világkupát nyertünk. Ezeken kívül szeretnék még Európa-bajnokságon és világbajnokságon aranyérmet szerezni, meg ott lebeg a szemem előtt a már említett pekingi ötkarikás játékokon való részvétel.

– Ezek az eredmények mire köteleznek?

– Sokkal jobban oda kell figyelnem magamra. Ha lejövök az uszodába, látom a gyerekeket, akik most kezdik a pólót, eszembe jut az ok, hogy esetleg engem választottak példaképül, ezért oda kell figyelnem, mit teszek vagy mondok, mert olimpiai bajnokhoz méltóan kell viselkednem. Tudom, sokan felnéznek rám, és örülök neki, hogy esetleg többre értékelnek, mint a valóvilágos ,,sztárokat’’ – elnézést, hogy őket említem, de óriási dolognak tartom, ha a mai zűrzavaros világban egy sportoló képes magával ragadni az embereket.

– Mit teszel a saját életedben annak érdekében, hogy követendő példát mutass?

–Elsősorban jól sportolok, mert tudom, hogy ez sokakat megragad és motivál, ezen kívül eljárok iskolákba, gimnáziumokba, ahová meghívnak, mint ismert személyiséget, beszélek a sportról, mesélek az olimpiai élményekről, ilyenkor gyakran szóba kerül a hit és az egészséges életmód. Örülök, hogy van erre igény. A sporton kívül egyébként a tanulásban is jeleskedem: a Pázmány Péter Katolikus Egyetem negyedéves hallgatója vagyok, pedig sosem gondoltam volna, hogy képes leszek bekerülni az egyetemre. Ebben talán motivált, hogy a magam elé tűzött célt mindenképpen el akarom érni, persze csak olyasmit tűzök ki célul, aminek elérésére képesnek tartom magam. Nagy segítség az egyetem részéről, hogy egyéni tanrendes vagyok, tehát nem kell bejárnom az előadásokra, és szorgalmi időszakban is vizsgázhatok. Ezzel tulajdonképpen megduplázom a vizsgaidőszak időtartamát, így minden vizsgára két hét felkészülés jut. Amire nagy szükségem van, mert napi két edzés mellett 2-3 órát mindenképpen tanulásra kell szánnom, de ennél többre se időm, sem energiám nincs. Az évnek mindössze kétszer két hete van, amikor nem foglalkozom tanulással, a többi 48 hétben szinte mindig van nálam tankönyv, amit olvasok. A Testnevelési Egyetem szakedzői diplomája után jövőre szeretném megszerezni a jogi diplomát is.

– A vízilabdások mindig is népszerűek voltak a lányok körében. Legendák szóltak arról, hogyan várták a pólós fiúkat a hölgyszurkolók a mérkőzések után. Így van ez most is?

– Régen hogyan volt, nem tudom, bár szintén hallottam történeteket, az viszont tény, hogy a lelátókon a közönségnek több mint a fele nő – különösen a tinédzserek közül jönnek ki rengetegen. Az utóbbi időben nehezen lehet bennünket megközelíteni, mert biztonsági okokból elkerítenek minket a szurkolóktól, biztonsági emberek vesznek körül, de még így is előfordul, hogy egy órával a mérkőzés után autógrammot osztogatunk. Ami rendjén is van, mert aki ezért vár minket, miért ne kapja meg?

– És aki ezzel nem elégszik meg?

– Egyrészt bolondnak kell ahhoz lenni, ha valaki azt gondolja, hogy odajön hozzám, és szerelmessé tud tenni, másrészt a barátnőm mellett nincs szükségem senki másra. Két ember kapcsolatában a szeretet mellett a hűséget kiemelkedően fontosnak tartom. A hűség az egymás iránti bizalom alapja, ha egyszer elvész, nem jön vissza többet. Könnyen kerülhet bárki olyan helyzetbe, hogy ostobaságot követhet el, de, ha szeretem és tisztelem a páromat, el tudom kerülni ezeket a szituációkat, képes vagyok megtartóztatni magam. A haszonelvűséghez hasonlíthatnám: mérlegelek, mit nyerek egy félrelépéssel, és mit veszíthetek – nincs egyensúlyban a kettő, tehát nem éri meg. Időnként elcsodálkozom, mennyit romlott a világ: ég és föld a különbség a saját korosztályom és a mai 16-18 évesek között, akik képesek illuminált állapotban kergetni a férfiakat egy egész szórakozóhely nyilvánossága szeme láttára – szörnyű. Sajnálom, hogy ezeknek a lányoknak nincs értékrendjük, elveszítették a női mivoltukat. Vajon milyen családanya válik majd belőlük, hogyan tanítják meg a gyereküket a szeretetre? Mit fognak átadni nekik, amikor ők közönségesen viselkednek, hogyan nevelik fel őket? Be kell látni, ha egy férfi káromkodik, becsiccsent, néha még jól is áll neki, de ha ugyanezt egy fiatal lány teszi, visszataszító. Fel kellene ismerniük, hogy nem engedhetik meg maguknak ugyanazt, amit a férfiak, és ez fordítva is áll, vagyis a férfi se legyen nőies. Nehéz manapság eligazodni, mi a normális, mi a deviáns. Tisztában vagyok vele, hogy vannak, akiknél az azonos neműek iránti vonzódás valóban betegség, de manapság, különösen a nők körében hódít az egyneműek közötti szexuális kapcsolat. Sajnos, ez az eredménye annak, hogy a tv-ben szinte nincs olyan sorozat, amelyikben ne jelenne meg ez a téma valamilyen formában – mintha direkt reklámoznák. A melegek felvonulása is csak arra jó, hogy felkeltse az érdeklődést, nem pedig arra, hogy elítéljék, kirekesszék őket, hanem, hogy elfogadottá tegyék az abnormitást. Nem tudom, mi a jó megoldás: beszélni róla, vagy besöpörni a szőnyeg alá, azt viszont igen, mennyire felháborít, amikor arról értesülök, hogy az egyneműek levelet írnak a pápának, és kérik az áldását a házasságukra.

– Kétségei vannak talán, milyen családkép alakul ki azokban a gyerekekben, akik ilyen körülmények között nőnek fel?

– Nincsenek kétségeim, mert mindenképpen sérül a lélek, hiszen mindannyiunknak egyformán szüksége van anyára és apára. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel a szüleim közös szeretetében nőhettem fel, olyankor, amikor szinte minden második házasság válással végződik. A család hagyományos szerepe valóban felbomlóban van – ezt óriási problémának tartom. Döbbenetes az is, milyen gyakori, hogy a szülők nem tudnak arról, hogy a gyerekük drogozik, észre sem veszik, hogy valami nem stimmel. Mindez arra utal, hogy az emberek nem foglalkoznak egymással, sokszor a családtagok idegenként élnek egymás mellett. A liberalizmusnak, az ,,élj szabadon’’ jelszónak ezek a súlyos gondokat hozó velejárói. Azzal, hogy mindenki a maga életét alakítsa, természetesen egyetértek, mert én sem szeretem, ha beleszólnak, mit hogyan teszek, de bizonyos játékszabályokat igenis be kell tartani, tisztelni a hagyományos értékrendeket, és ezek alapján élni az életünket, amelyek a kultúránk és civilizációnk alapja. Ezeken a több ezeréves értékeken nem kellene változtatni, mivel a létjogosultságukat éppen az idő bizonyította. A szülők és a pedagógusok feladata lenne átadni ezeket a következő nemzedéknek, de amíg a pedagógusok nem kapják meg a nekik járó társadalmi megbecsülést, nem lehet elvárni tőlük, hogy példát mutassanak, és a legmagasabb szintű erkölcsi és szellemi nevelésben részesítsék a rájuk bízott gyerekeket. Ehelyett a legnagyobb ízlésformálónak marad a televízió meg a bulvárlapok. Érdekes előadást hallottam erről a Testnevelési Egyetemen, amikor a szakedzői szakra jártam.

– Éspedig miről?

– Arról, hogy milyen mély hatást gyakorol a fiatalokra a tévé: példaként említették a Linda című sorozatot, amelyet imádtak a tinédzserek, akik közül rengetegen jelentkeztek emiatt rendőrnek. Erről tanúskodik az a kérdőív is, amelyet kitöltöttek a felvételizettek. A kérdések között szerepelt, hogy miért választották ezt a pályát. A válaszok túlnyomó többsége arra vonatkozott, hogy ez a film indította őket a választásban, illetve olyan foglalkozást kerestek, amelyikben lehet verekedni, és fontos az önvédelem. Én magam a Hófehérke meséjén nőttem fel, aki a törpékhez való megérkezése után kitakarít, rendet rak, beágyaz, megfőzi a vacsorát, vagyis nőként viselkedik. Ez az elvárás ma is megvan bennem: számomra egy nőben az a legfontosabb, hogy nőies személyiségjegyeket hordozzon magában: ha ápolt, ízlésesen, de nem kirívóan öltözködik, természetes, kedves, türelmes, kizárólag engem szeret – ezeket a külső és belső tulajdonságokat tudom igazán értékelni, ezek ragadnak meg egy nőben. Éppen ezért sajnálom, hogy olyan hatások érik a mai lányokat, amelyek elmossák a hagyományos női karaktert, zavart idéznek elő bennük, elférfiasítja őket. Gondolok itt a túlzásba vitt feminizmusra, a minden áron való saját lábon állásra, a verekedés vagy a túlzott soványság divattá válására. Ám mindezek térhódításában a férfiak is hibásak.

– Amennyiben?

– Amennyiben a nők a férfiaknak szeretnének tetszeni, az ő elvárásaiknak kívánnak megfelelni. Ha megnézzük például a modell lányokat, mindegyik csont és bőr, nincs bennük semmi nőies, nekem egyáltalán nem tetszenek, azonnal másik csatornára kapcsolom a tévét, ha meglátom őket. Tudom viszont, hogy rengeteg velem egykorú srácnak bejön ez a típus, leginkább a fiatalabbaknak, akik nem azt szeretik a nőben, hogy nő, hanem valami mást. Ezért mondtam, hogy a férfiak is hibásak abban, hogy a nők megváltoztak – hátrányukra, szerintem, rossz irányba mennek.

– Gyakran látni a Vasas Folyondár utcai csarnokában, női röplabdamérkőzésen. Miért éppen ezek a meccsek érdekelnek?

– Életem első nagy szerelme, Papp Angéla, a Vasasba röplabdázott, rajta keresztül kerültem kapcsolatba a sportággal. Az első randevúnk úgy zajlott, hogy kimentem az egyik meccsére. Ő nem játszott, mert még fiatal volt, viszont meghívták az ifjúsági válogatottba, Győrbe, edzőtáborba, ahol bemutatott a csapattársainak, az akkor 16 éves Dégi Barbarának, Józsa Zsuzsannának, Tormási Orsolyának, akikkel azóta is jó barátságban vagyunk – ők alkotják ma a Vasas felnőtt csapatának gerincét, elsősorban miattuk megyek ki a mérkőzésekre. Emellett fontosnak tartom, hogy ugyanazon a klubon belül a szakosztályok között jó kapcsolat legyen: ne csak ugyanazt a mezt viseljük, hanem tudjunk egymásról, a jelenlétünkkel ösztönözzük jobb teljesítményre a másikat. Ők is eljönnek a fontosabb meccseinkre – nekünk is jólesik. Ezen kívül azért szeretek kijárni ezekre a mérkőzésekre, mert jó érzés nézőnek és szurkolónak lenni, hátradőlni a lelátón, és megnézni, hogyan sikerült az elmúlt heti felkészülés, bejön-e egy-egy játékfigura, tehát, hogy más mutatja meg, milyen teljesítményre képes – ez pihentet, kikapcsolja az agyamat, meg szórakoztató program is, egy kicsit kizökkenek a vízilabda világából, a jó meccs magával ragad. A női röplabdát azért kedvelem jobban, mert a férfiakéval ellentétben itt hosszabbak a labdamenetek, értékelem a különböző variációkat, elképzeléseket, ha ezek bejönnek, fantasztikus érzés: amikor nem az a játékos kapja a labdát, akire számítani lehetett, és akadály nélkül folyhat a támadás, sánc nélkül lehet ütni – hasonló érzés számomra, mintha lőnék egy szép gólt.

– Még arra is képes voltál, hogy 11 órás buszutazás után eljöjj a lányok mérkőzésére, amikor hajnali 6-kor, Nisből hazaérkeztetek a vízilabda csapattal. Miért nem pihentél inkább?

– Semmi értelme nem lett volna aludni, pedig meglehetősen fáradt voltam, mert egész éjjel le sem hunytam a szemem, de arra gondoltam, úgyis rég láttam a lányokat játszani, ráadásul a Nyíregyháza látogatott a Folyondár utcába, meg a kedvesem is kijött a találkozóra, aki most járt először röplabda meccsen. Szerencsére sportszerető, a Testnevelési Egyetemre jelentkezett, tehát a javára válhat, hogy élőben láthatja azt, amit ott kell majd megtanulnia.

– Őt is a vízilabdának köszönheted?

– Legalább is a sportnak: az édesapja volt ugyanis az edzőm, amikor kéttusáztam. A lányát azonban csak akkor ismertem meg, amikor az olimpiai bajnokságot követően a Margisztigeti Sportuszodában felkerült az újdonsült aranyérmesek neve az olimpiai bajnokok márványtáblájára. Maróti Péter szeretett volna ezzel a háttérrel egy közös fotót készíttettni hármunkról, az egyik oldalán a bátyám, a másikon én. A lányát kérte meg a fotózásra, nos, akkor láttam őt először. Nagyon megtetszett – így kezdődött a szerelmünk, az előző év szeptemberében. Szeretjük egymást, jó a kapcsolatunk. Még nem tudom, ő lesz-e a feleségem, majd kiderül, mindenesetre úgy tekintek rá, mint az eddigi kapcsolataimra is: hosszú távra tervezek, komolyan veszem, tehát benne van a lehetőség, hogy összekössük az életünket, hozhatja így a sors, de korai még erről beszélni.

– Mégis mire jó, ha odafigyel, mire vagy érzékeny?

– Összességében érzékeny lelkű ember vagyok: ha valaki nem mond igazat, vagy nem az történik, amit megbeszélünk, ez a két dolog ki tud hozni a sodromból. Hangsúlyozom, senkit sem szeretnék megváltoztatni, igyekszem mindenkit elfogadni olyannak, amilyen, de ha megállapodunk valamiben, szeretem, ha mindketten tartjuk magunkat hozzá – tehát ez rám is vonatkozik. Nem várok el többet, mint amennyit nyújtok: ha viszont úgy érzem, nem kapok elég szeretetet, hiányérzetem támad tőle, csalódottá tesz. Szerencsére az elmúlt hónapokban nem fordult elő, hogy ne kaptam volna meg azt a figyelmet és kedvességet, amelyre szükségem van.

– Fordulópont lehet ez a kapcsolat az életedben. Visszaemlékszel más ehhez hasonló eseményre, ami döntő hatással volt rád?

– Úgy tizenegy éves lehettem, nyár volt, kemény alapozó edzések, rengeteget úsztunk. Volt közöttünk egy srác, aki legalább olyan jól, vagy ha nem jobban pólózott, mint én, de állandóan ,,lelaufolta’’ az edzéseket: csalt, visszafordult a félpályán, ha nem figyeltek oda. Bosszantott, milyen jól játszik, miközben nem végzi el rendesen a kötelező adagokat. Ám ez arra ösztönzött, hogy igenis, végigússzam a hosszt a víz alatt, megússzam a részidőt, egyszóval arra törekedtem, hogy minden edzői utasítást maximálisan végrehajtsak, mert hittem abban, hogy a befektetett munka előbb-utóbb megtérül. Így is történt – és nem csak az eredményesség tekintetében: a fiú nem sokkal később abbahagyta a vízilabdázást, nem is tudom, mi van vele, azóta sem hallottam róla. Nekem azonban olyan mentalitást adott ez az eset, ami a mai napig elkísér: hogy tudok küzdeni, hajtani, elfáradok minden edzésen, tehát teljes erőbedobással végzem az edzéseket, mert tudom, hogy megéri. A másik esemény személyesebb élmény: 2000-ben bérmálkoztam – azóta rendszeresen járok templomba. Előtte is hívő voltam, de azóta sokkal közvetlenebb a kapcsolatom Istennel: olyan lelki támaszt jelent, amelyikből plusz erőt meríthetek, ezen kívül rengeteg értékes emberrel ismerkedtem meg ennek kapcsán, így, ha problémám van, a szüleimen kívül máshoz is tudok fordulni. Meg vagyok keresztelve, a szüleim hívők, bár nem túlságosan vallásosak, de egészen kicsi korom óta elvittek karácsonykor az éjféli misére, ez hagyománnyá vált. Én azonban szerettem volna bensőségesebb kapcsolatot Istennel, de kicsit gátlásos voltam, erre meg kellett érnem.

– Hogyan imádkozol?

– Minden vasárnap elmegyek misére, ahol visszaidéződnek bennem az előző héten engem ért jó események, ezeket megköszönöm, aztán előre tekintek a következő hétre, az esetleges egyetemi vizsgákra vagy a hétvégi mérkőzésekre, és kérem Istent, adjon erőt, hogy ezeket az akadályokat leküzdhessem. A vizsgákkal nincs is gond, mert ott csak magamra számíthatok, de a vízilabdázásban az a nehéz, hogy csapatjáték, éppen ezért előfordulhat, hogy hiába készülök egész héten a legjobb tudásom szerint, és játszom jól a mérkőzésen, az egyéni teljesítményem lehet akár klasszisértékű, mégsem nyerünk – ilyenkor be kell látni, hogy egymásra vagyunk utalva. Ennek ellenére mindig arra kell törekednem, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból.

– Mit gondolsz olyankor, ha valamelyik kérés nem teljesül?

– Semmiképpen sem haragszom, inkább magamba szállok, és elgondolkodom, miért nem valósult meg.

– Kinek a hatására döntötted el, hogy gyakorolni fogod a vallást?

– Tulajdonképpen az iskolai osztálytársaim példáját követtem, amikor jelentkeztem a bérmálkozást megelőző előkészítő csoportba. Örvendetes, hogy hozzám hasonlóan egyre több fiatal jár templomba, és fordul a vallás felé, ami a részükről talán egyfajta lázadás a civilizálatlanság, az erkölcstelenség ellen a keresztény értékeken keresztül. A hitnek, a vallási szokásoknak óriási szerepe van az erkölcsben is, mert tartást ad az embereknek, akik elutasítják azt, ami az egyház tanításával ellentétes. Úgy gondolom, fontos, hogy higgyünk valamiben, egy természet feletti erőben, amelyik erőt ad a gondjaink megoldásához, megadja azt az érzést, hogy sosem vagyunk egyedül. Vallom, az, hogy olimpiai bajnok lettem, elsősorban Istennek köszönhető, másodsorban mindazoknak, akik segítettek nekem ebben, és harmadsorban saját magamnak.

2005. március

Komment a cikkhez


nyolc − = 1


Copyright © 2011 - Mindenamiegeszseges