Ábrahám Péter festőművész

Kétezer nő után a lelke homoksivatag

abrahampeter_logoA Régiposta utcában nyílt egy galéria, Lincolnról nevezték el - bizonyára az egykori amerikai elnök keresztneve, és a kiállított képek festőjének vezetékneve, Ábrahám Péter közötti hasonlóság miatt. Nos, a galéria - enyhe kifejezéssel élve -, meghökkentően agresszív berendezésével vonja magára a figyelmet: fekete padlószőnyeg borítja a padlót, a falak, a mennyezet feketére festve. A bal sarokban egy rövid, szőke hajú, ember-nagyságú kirakati bábu vicsorít a belépőre, fekete csizmában, bőrből készült miniszoknyában, kezében vastag pórázt tart, a lánc végén fekete plüsspárduc. Belépéskor mégsem ettől a hölgytől hökkenünk meg, hanem attól a másik bábutól, amelyiket tükrök vesznek körül, az ajtóval szemben áll, fekete cilinderrel a fején, fekete szmokingban, tűsarkú fekete cipőben az egyik lábán támaszkodik, a másikkal egy előtte heverő férfi felett aratott diadalképpen, a hanyattfekvő bábu férfiasságán áll, a kezében fekete sétapálca - az emancipáció totális győzelmét hirdeti. A falakon, háromszög alakú keretben, többségében szürrealista festmények függenek. Szinte minden képen visszatér egy motívum: csőszerű, spirális képződmények, amelyek agytekervényeket szimbolizálnak, és a legkülönfélébb érzelmeket, lelki megnyilvánulásokat, misztikumot, elvont fogalmakat hivatottak kifejezni.

- Kik a példaképei?

- Talán mondanom sem kell, hogy Picasso és Salvador Dali. Azt az utat szeretném követni, amelyet ők jártak, persze a magam módján. Ha festek, szinte kilépek a valóság világából, mintha két énem lenne, az egyik, amelyik megjelenik a mindennapokban, szürke, mint Pest - nem nagyon kedvelem, sőt, szenvedek tőle. Inkább átkelek a Dunán, hogy Budára jussak, és átadjam magam annak a csodálatos világnak, amelyikben igazán otthon érzem magam, innen indulok, és ide térek vissza, ebből merítek erőt a külvilággal szemben. Olyan ez, mint egy álombeli utazás, meditációs állapotnak is nevezhetném, amely a festményeimet ihleti, és a művészemberek, zenészek, költők, írók sajátja. Ilyenkor egy másik dimenzióba jutok, mintegy elszabadulok a testi kötelékeimtől, és hagyom, hogy az ecset a kezemben a maga útját járja, így a fantáziám vizuálisan megjelenik a vásznon, miközben tökéletesen boldognak és kiteljesedettnek érzem magam. Úgy hiszem, a festészet a küldetésem, amelyet húsz éve kezdtem. Azt vallom, mindenkinek megvan a maga feladata, amiért megszületett, és be kell teljesítenie. Nekem nincs más adottságom, képtelen vagyok ugyanis az emberekkel kommunikálni, rengeteg kudarc ért, amikor más területen próbáltam érvényesülni. Ha nincs más, csak a vászon, a festék, a fantáziám, meg én, a lehető legjobb közeg számomra - csalódás kizárva.

- Azt mondják, az érzelmekben szegényes gyerekkor miatt érhet bennünket felnőttkorban sok csalódás, mert a kellő szülői szeretet és figyelem hiánya nem vértezett fel minket az élet viharainak elviseléséhez szükséges erővel. Mit gondol erről?

- Nem tudom, másnál hogyan történt, nálam biztosan erről van szó: sokáig jókora anyakomplexussal küszködtem. Hárman vagyunk testvérek, köztünk mindig én voltam a fekete bárány, akit az édesanyám egyáltalán nem szívelt, és nap, mint nap a tudomásomra adta például azzal, hogy amíg a testvéreim csirkecombot kaptak, addig nekem a szárnya jutott. Emiatt jó ideig utáltam ezt az ételt, egészen addig, amíg felnőttként egyszer megkóstoltam a kínaiabrahampeter3 csirke szárnyat, és rájöttem, ha magam rendelem, szeretem. Ma már képes vagyok az anyai elutasítást is kezelni: hosszú éveken keresztül próbáltam mindenfélével a kedvében járni édesanyámnak: egyszer például ragyogó kerékpárt vettem neki, kosártartóval, hogy könnyebben közlekedjen a piacra, de másnap megláttam a vadonatúj gépet a garázs falán felakasztva, ő pedig továbbra is az ósdi, ütött-kopott, nyiszergős biciklivel jár. Nem szóltam egy szót sem, mint ahogy akkor sem, amikor a strumájára vettem néhány évre előre öt kilogramm jódos sót, mert megtudtam, hogy jótékony hatással van a betegségére, de egy év múlva megláttam érintetlenül egymás mellett sorakozni az öt dobozt a spájzban. Az évek során szép lassan eljutottam oda, hogy már nem erőlködöm: ha el szeretném érni, hogy használja, amit neki szánok, odaadom az öcsémnek, akitől elfogadja, és nem is sejti, hogy tőlem származik. Így tettem legutóbb azzal a fűnyíróval is, amelyikkel boldogan szaladgál a kertben.

- Hogyan hatott mindez fiatalkorában a lányokkal való kapcsolatára?

- Eleinte remekül: tizennyolc éves koromban, életemben először beleszerettem egy nálam egy évvel fiatalabb lányba, akinek végre kellettem, odaadhattam mindenemet: a testemet, a lelkemet, a gondolataimat, a pénzemet, és mindazt a szeretetet, ami pici korom óta felgyülemlett bennem, cserébe visszakaptam azt a szeretetet, amit otthon sosem kaptam meg, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, és én is elfogadtam valakit olyannak, amilyen. Csodálatos éveket éltünk együtt azzal a lánnyal. Úgy öt évig nem volt semmi gond, aztán az idő kikezdte a kapcsolatunkat, nem volt tapasztalatunk, hogyan lehet az ilyesmit kezelni, hiányzott belőlünk a tolerancia, elkezdtünk vajúdni, ami eltartott négy évig, mígnem odáig jutottunk, hogy meggyűlöltük a másikat, a végén már nem is köszöntünk egymásnak. Mérhetetlenül csalódottnak éreztem magam, érthetetlen volt számomra, hogy két ember, aki annyi ideig tökéletes harmóniában élt együtt, hogyan tud teljesen elhidegülni egymástól. Elhatároztam, hogy nem leszek többet szerelmes. ,,Kutyaharapást szőrével” - tartja a mondás, ami az esetemben azt jelentette, hogy két kanállal kezdtem habzsolni az életet. Az érzelmek helyét átvette a kapcsolatdömping, amely kizárólag a szexualitásról szólt: nem vártam el senkitől semmit, és magam sem adtam bele érzelmileg semmit. Viszont kihasználtam minden adódó alkalmat, gyakran előfordult, hogy naponta két-három lánnyal kezdtem új viszonyt. Mindig is jó anyagi körülmények között éltem, jó autóval jártam, és nem jelentett gondot kifizetnem egy vacsorát, ezért közte voltam annak a kétszáz férfinak, akik a legjobb szórakozóhelyeken a legcsinosabb lányoknak udvarolhattak.

- Mindez hová vezetett?

- Lassan ötvenéves vagyok. Az elmúlt, közel huszonöt év alatt úgy kétezer kapcsolatom volt - szerelem egy sem. Egyedül élek, a lelkem köré beton biztos falakat építettem, hogy senki se tudja áttörni, nehogy még egyszer csalódnom kelljen. Lumpoló, a gyertyát két végén égető emberré váltam, rengeteget mulattam, élveztem az életet, a szórakozás kitöltötte az időmet, igazi hedonista vált belőlem. Sportot űztem a szexualitásból, a szerelem elől belemenekültem az érzelmektől mentes fizikai viszonyokba, miközben a lelkem olyan sivárrá változott, mint a homoksivatag. Úgy kiéheztem a szeretetre, hogy ha a tv-ben meglátok egy jól megkomponált amerikai filmet, amelyikben a nő szívből ragaszkodik a párjához, összeszorul a szívem meg a torkom, elérzékenyülök, könnyekig meghat a szeretet, a szerelem megnyilvánulása, kénytelen vagyok átkapcsolni másik csatornára, nehogy teljesen elgyengüljek.

- Úgy tudom, a hálószobája alaposan fel van szerelve mindenféle kellékkel: a plafonon, a falakon körben tükrök, az ágy végében bilincs...

- Nem szabad hagyni, hogy a szexualitás ellaposodjon, a "háztartási"  szextől haladni kell előre, a tükör csak egy lehetőség, amely fokozza, érdekessé teszi a találkozást, doppingolja az embert. Ha nincs változatosság, nem hagyunk rá elég időt, nem viszünk bele fantáziát, unalommá, fárasztó kötelességgé silányul a kapcsolat. Nem kell ehhez feltétlenül tükör, lehet egy pislákoló gyertyafény, amelyik a tegnapihoz képest más - mindegy, mi az, csak egy kicsit más legyen. Bevallom, szeretem a kemény pornó filmeket, nyilván a felfokozott szexuális életem miatt, szerintem ezzel több millióan így vagyunk. Nem hiánypótlásképpen nézem, inkább érdekességnek, a partner nevelő hatására használom.

- Mi történik, ha megtetszik önnek egy hölgy?

- Mindig a nő választ, a férfiak csak próbálkoznak - én pedig gyakran próbálkozom, ám a sikerélményhez arra van szükség, hogy nekem kelljen megküzdeni a hölgyért, különben nem érdekel: nem szeretem, ha be akarnak keríteni, mert olyankor elvész a cél. A legkevesebb, hogy odamegyek ahhoz, aki megtetszik, amit megelőz egy szemkontaktus, vagyis egy nyilvánvaló jel a hajlandóságra, de aztán nekem kell odamennem, nekem kell megharcolnom érte, hogy érezzem, tettem valamit, mert a nő nem árucikk, amelyet leemelhetünk a polcról. Ha külsőleg nézzük, elsősorban a magas, vékony nőket kedvelem, deréktól lefelé, hátulról veszem őket szemügyre, nekem ez a tájék a fontos, meg hogy intelligens mozgása legyen, és feltétlenül ápolt. Régebben csakis a huszonöt év alatti korosztály érdekelt, amelyik még nem akar férjhez menni, csak szórakozni, az igénye csupán annyi, hogy elmenjünk egy jó helyre vacsorázni, leugorjunk a Balatonhoz, vagy a tengerre. A néhány évvel idősebb ugyanis már spekulál, azt nézi, hogyan lehetne odaköltözni, kétségbeesetten szeretne férjhez menni, gyereket szülni. Egyszer nem figyeltem oda, és egy huszonnyolc éves nő a nyakamba akasztott egy gyereket, akivel azóta sincs normális kapcsolatom… A huszonöt fölöttiektől tehát óva intek mindenkit, aki nem szánta még el magát a nősülésre. Az utóbbi öt évben azonban gyökeresen megváltozott az ízlésem: ma már a saját korosztályom körében létesítek kapcsolatot.

- Miért?

- Velük nem csak a gasztronómiai ínyencségekről lehet szót váltani. Felemelő, ha egy nővel lehet beszélgetni - fiatallal ugyanis lehetetlenség, azok csak olyanokat mondanak, amit már tudok, arra pedig nem vagyok kíváncsi, rosszabb, mintha magammal társalognék, nem cserélődnek ki a gondolatok, pedig szükségem van rá, hogy magamba szívjak új információkat. Fontos, hogy érdekelje a másikat a bensőm, hogy mivel foglalkozom, miért festek, milyen kultúra érdekel, melyik film, színdarab tetszik, nem pedig az, hogy milyen kocsival járok. Ez ugyanis sivárságot takar, és ideges leszek tőle. A ,,plaza-cicáknak” azonban ez kell, őket az érdekli, mennyi pénzed és milyen autód van, aztán húszévesen egy hasonló korú sráccal összeállnak, mint a rétestészta, közben jön a gyerek. A társadalomra nézve ez a csőd. Pedig a házasságot nem szabadna elsietni, a nők ráérnek huszonnyolc-harmincéves korukban férjhez menni, szülni, amikor már átlátják a párkapcsolatok lényegét, és megismerték a saját igényeiket: ne a házasságban derüljön ki, ha nem illenek össze a fiúval. A férfiaknak sem kell harmincöt éves kor alatt megnősülniük, addigra biztosan kiélik magukat, és megtalálják a legjobbat, akivel együtt maradhatnak évtizedekig - így elkerülhetők az értelmetlen megcsalások.

- Elképzelhetőnek tartja, hogy létezik olyan nő, akihez képes lenne hűséges maradni?

- Természetesen. A szerelmes férfit nem érdekli senki más, a hűség magától értetődő a számára, meg sem fordul a fejében, hogy van más nő is a világon. Úgy tűnik, nemrégiben talán megjelent az életemben az a hölgy, aki mellett eltörpülnek a manökenek és a szépségkirálynők. Eleget élt ahhoz, hogy tudja értékelni egy férfi kedvességét, odaadását, figyelmét. Elegáns, okos, csinos, igényes, önálló, és főképpen intelligens. A rövid távú kapcsolatokhoz nincs szükség intelligenciára, a hosszú távúaknak viszont elengedhetetlen feltétele. Meggyőződésem ugyanis, hogy amikor a szerelem lángja alábbhagy, két intelligens ember, kis energia ráfordítással képes sokáig fenntartani a kapcsolatot, mert toleránsak egymással, odafigyelnek a másikra, nem kezdenek veszekedni egy késésért, meg egyéb apróságokért, amelyek elefántnagyságúakra fújódnak a tolerancia hiánya miatt: kezdődnek a veszekedések, a szemrehányások, a kapcsolat lealjasul, akár brutalitásba is átcsaphat. Nem szabad hagyni, hogy idáig süllyedjenek a felek, ki kell szállni. Ám az anyagi érdekviszonyok, meg a gyerekek megakadályozzák a házastársakat abban, hogy kilépjenek a házasságból - cserébe viszont belépnek a szeretők.

- Ma már a nők házasságon kívüli kapcsolata is egyre elfogadottabb. Egyet ért vele?

- Egyáltalán nem értek egyet a házasságon kívüli kapcsolatokkal, sem a férj, sem a feleség részéről. A hűséggel értek egyet, a normális családdal, amelyikben mindenki a neki megfelelő klasszikus szerepben él. Manapság a férfi mos, főz, takarít, neveli, óvodába hordja a gyerekeket, a nő pedig a munkájának, az egzisztenciájának él. Aztán csodálkozik, ha a férje nem képes eleget tenni a férfiúi kötelességének. Ha ugyanis a férfi nincs megbecsülve, elismerve, mint az erősebbik nem, egy idő múlva képtelenné válik szexuálisan teljesíteni, mert nem érzi magát férfinak. Azokban a kapcsolatokban, ahol a szexualitás rendben van, arra lehet következtetni, hogy a férfi megkapja a párjától mindazt az elismerést, amire szüksége van ahhoz, hogy megfeleljen a férfi szerepnek, és megadjon a nőnek mindent. Sajnos, ilyet egyre kevesebbet látni. A férfiak lustaságán a XX. században megszületett az emancipáció, amelyik rossz irányba vitte el a nőket, többségüket manapság a színtiszta érdekek motiválnak, görcsösen próbálják biztosítani a holnapot a lakással, a férjjel, a jól fizető állással. A Lincoln galéria berendezése a fekete falakkal, a két kíméletlen külsejű bábuval pontosan erre szeretné felhívni a figyelmet, tehát arra, hogy hölgyek, ne tovább, mert mi, férfiak nem vagyunk gépek, nekünk lelkünk van, ha ezt nem veszitek figyelembe, akkor magatokra maradtok, nem lesz, aki nőnek nézzen benneteket! A gyerekeknek anyára van szükségük, a férjeknek feleségre. A nőnek kell a család összetartó erejének lennie, aki odahaza nem a főnököt játssza, de nem is a házvezetőnőt. Szükségünk van arra, hogy tiszteljük a párunkat.

- Említette, hogy élete nagy szerelmével azért ment tönkre a kapcsolata, mert hiányzott a tolerancia. Mit gondol, mi lenne, ha véletlenül összetalálkozna vele, és újra kezdenék?

- Ne is mondja! Hosszú éveken át attól féltem, hogy ez bekövetkezik. Havonta legalább egyszer eszembe jutott. Sokszor elképzeltem, mi lesz, ha meglátom őt. Attól tartottam, fellángol a régi szerelem, a hatása alá kerülök megint, és nem tudok szabadulni. Huszonöt évig nem történt meg, de milyen a sors? A születésnapomon, tavaly, június 24-én autóval mentem a városban, valahol a VII. kerületben, ő pedig az utca közepén jött velem szemben. Ha nem így történik, elmegyek mellette - nem ismertem meg ugyanis. Meghízott, csak egy pillantásáról jöttem rá, hogy ő az. Ha nem találkozik a tekintetünk, továbbhajtok. Mindössze egy méterre volt a kocsitól, amikor felismertem. A becenevén szólítottam. Az arcmimikája a régi volt, de semmi egyéb. Pedig nagyon készültem a viszontlátásra, kutattam magamban a szerelem szikráját, de már nem találtam sehol. Adtam egy névkártyát, hívjon fel, elmegyünk valahová ebédelni, beszélgetni, de okosabb volt, nem telefonált.

- Egy kérdés erejéig visszatérek a női egyenjogúsághoz: az emancipáció szüleménye az úgy nevezett single-mozgalom. Ön szerint hová vezet?

- Sehová! Óvom tőle a nőket. Keressék a párjukat, ne akarjanak egyedül maradni, inkább tanulják meg a toleranciát. Ez ugyan nehezebb, de hosszú távon sokkal egészségesebb, a magány viszont depresszióhoz vezet. Állítólag a single-mozgalom élharcosa már réges-régen harmonikus házasságban él, és legyint egykori önmagára, meg arra az életmódra, amelyet annak idején meghirdetett. Meggyőződésem, hogy a teremtés koronája nem a férfi, hanem a nő, aki - hitem szerint -, egyszer csak észbe kap, felismeri a tévedéseit, és visszaáll az emberiség régi rendje, amelyben az emberek megbecsülik a szerelmet, a boldogságot, hiszen az igazi boldogságot abban a kapcsolatban találjuk meg, amelyikben ott virul a szerelem. Akinek egyszer megadatott, tudja mekkora kincs, amelyet óvni, ápolni, félteni kell.

- Azt mondják, a szerelem drága kincs, túl hosszú az élet nélküle...

- Találó, tökéletesen egyet értek vele - huszonöt évig éltem nélküle. Ha még egyszer rám talál, vigyázok rá, mint a szemem fényére.

Linkajánlat:  Linclon Gallery

Komment a cikkhez


× 7 = hét


Copyright © 2011 - Mindenamiegeszseges