Kende János

Papaisten átrepült a szobán

KendeJanosA honi filmgyártás történetében egyetlenegy magyarországi magyar részesült abban a különleges kitüntetésben, hogy a világ 100 legjobb operatőre közé választották: Kende Jánost 1989-ben érte a megtiszteltetés, amely megkoronázta egész addigi munkásságát. A Színház- és Filmművészeti Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára közel 60 játék- és tv-film operatőreként közreműködött, többek között Mészáros Márta, Jancsó Miklós, Kézdi-Kovács Zsolt, Gábor Pál, Kardos Ferenc, Szabó László, András Ferenc és Gyöngyössy Imre filmjeiben dolgozott operatőrként. Sajátos, úgynevezett hosszú beállításos technikát találtak ki Jancsó Miklóssal, amelyek jellegzetessé tették a Jancsó-filmeket. Számtalan elismerésben volt része: első filmje, a Csend és kiáltás, Jancsó Miklós rendezésében, 1969-ben elnyerte a Filmkritikusok díját. 1972-ben, Cannes-ban, a Még kér a nép című Jancsó-film Patrick Pouget-díjat kapott, a Kardos Ferenc rendezte Petőfi ’73 című film pedig 1973-ban elnyerte a Magyar Filmszemle díját. 1975-ben Balázs Béla-díjjal tüntették ki. 1981-ben az Allegro Barbaro című Jancsó-film a Cartagenai Fesztiválon részesült elismerésben. 1984-ben Érdemes művész, 1990-ben Kiváló művész kitüntetést kapott, 1994-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Bár a filmek, amelyekkel a sikereket elérte, jobbára kitalált történetek, Kende János életútja azonban valóságában is olyan izgalmas, fordulatos, hogy akár film készülhetne belőle. Történetét 1968-ban a Life magazin szerette volna megvenni, pedig akkor még csak 27 év telt el belőle…

– A nem mindennapi történet 1933-ban, a nácizmus uralomra jutásával kezdődött, amely elől a szüleim Németországból Franciaországba menekültek. Ott születtem Marseille-ben, 1941-ben. Anyám 1942-ben meghalt, úgyhogy apám 1946-ban magyar nagyanyám gondjaira bízott, hogy talán Magyarországon jobb sorom lesz. Ötéves voltam ekkor, csak franciául beszéltem, de a történelem úgy hozta, hogy a háborút követően 1948-ban lezárták a határokat, így Magyarországon maradtam. Elkezdtem iskolába járni, megtanultam magyarul, és szinte teljesen elfelejtettem az anyanyelvemet. Apámat húsz évig nem láttam, mindenféle kapcsolatom megszűnt vele. Ilyen körülmények között minden feltétel adott volt, hogy pszichésen megnyomorodott kisgyerek, majd boldogtalan, lelkileg sérült felnőtt váljon belőlem, tele önsajnálattal, akinek se apja, se anyja. Az engem ért traumáknak voltak lelki következményei, de sikerült kikeverednem belőlük, mert valamiképpen kialakult bennem egy védekezési mechanizmust, amelynek segítségével az életet – az összes nyomorúságával együtt – elkezdtem szórakoztatóbbnak látni. Az általános iskola után elvégeztem a gimnáziumot, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőri szakát, elindultam a filmes pályán, úgyhogy nagyjából túléltem a gyerekkori válságokat, amikor szinte véletlenszerűen találkoztam apámmal Párizsban. Ezen az első találkozáson ott volt Jancsó Miklós is. Apám 74, én pedig 27 éves voltam. A filmes szakma egyébként ismerte a történetünket, így jutott a Life magazin tudomására, amelyik remek lehetőséget látott arra, hogy bemutassa, hogyan választott el egymástól családokat évtizedeken keresztül a vasfüggöny.

– Miért nem egyezett bele a közlésbe? kende

– A magyar örökbefogadó szüleim iránti tiszteletből, akiket nagyra becsültem, sokat köszönhettem nekik, és nem szerettem volna, hogy gondjaik legyenek belőle, de erről nem érdemes sokat beszélni, mert úgyis csak azok értik meg, akik éltek abban az időben. A lényeg az, hogy apámmal remekül sikerült az első találkozás húsz év után, annak ellenére, hogy valóban elfelejtettem franciául, ezért eleinte oroszul beszélgettünk, mert ő valamikor egy ideig Lengyelországban élt, kicsit beszélte a szláv nyelveket. Később visszajött valamelyest a gyerekkori francia tudásom, és jártam ki hozzá, sokat beszélgettünk. Ma is van hol laknom Párizsban, szinte hazamegyek, sok barátom van, egy féltestvér öcsém, ám mégsem érzem magam franciának, igaz – magyarnak sem. A hovatartozásomat illetően él bennem némi tartózkodás: nem tartom fontosnak, hogy magyar vagyok. Ha szabad cinikusnak lennem, valahogy úgy vagyok ezzel, mint a törzsvendég a kocsmában, aki mindennap odajár, remek kiszolgálásban van része, ragyogóan érzi ott magát, viszont nem az övé a kocsma. Ezt a kettősséget, és ezzel együtt az életet végül is sikerült elfogadnom olyannak, amilyen. – Az édesapja milyen ember volt? – Nos, az ő története valóban filmre való, az élete nem volt egyszerű: sok osztrák értelmiségihez hasonlóan a 20-as, 30-as években, Németországban élt, ott voltak hírügynökségei, ám 1933-ban megnyert egy sajtópert Göbbelsszel szemben, emiatt el kellett menekülnie az országból, így került Franciaországba, ahol azután színezett divatlapokat adott ki. Az első párizsi találkozásunk után rendszeresen látogattam őt. Olyan rendes volt hozzám, hogy még huszonkét évet élt, egészen 94 vagy 96 éves koráig – nem tudni pontosan, hány éves volt, mert a szülei meghamisították a születési dátumot, hogy ne kelljen bevonulnia katonának. Bár nem az első húsz évet, hanem a másodikat töltöttük együtt, mégis elegendő idő ahhoz, hogy az apa-gyerek viszonyt tökéletesen kialakuljon – sikerült bepótolni a lemaradást.

A nagymamája nevelte, ő mennyiben pótolta az édesanyját? kende555

– Tökéletesen. Az ,,egyszerűség kedvéért’’ úgy mondanám, hogy a világ legzseniálisabb asszonya volt. Szikár, zsidó öregasszony, ám lelkében örök fiatal, aki a férjét elvesztette1938-ban, az egyik fiát 1942-ben, a Don-kanyarnál, munkaszolgálatosként, majd ugyanabban az évben a lányát, vagyis az anyámat – a tragédiák azonban nem törték meg. Sokat nézegettük együtt a családi fotóalbumokat, az 1930 körül készült fényképeket, amikor a békésebb időkben még együtt volt a férjével és a gyerekeivel. Nagyanyám elmondásaiból kiderült, hogy ritka nyitott felfogású emberek voltak, akik a gyerekeiket is ebben a szellemben nevelték: például mutatott a két fiáról képet, autóstoppolás közben, útban Svájcból Párizsba. Vagy az öttagú családról a Dunán evezés meg sátorozás alkalmával – abban az időben, amikor az ilyesmi egyáltalán nem volt olyan természetes, mint ma. A nagyszüleim nem gyűjtöttek vagyont, inkább minden pénzüket utazásra költötték, és jól éltek. Aztán, amikor kitört a háború, elkezdődtek a tragédiák… A nagymamám egyébként rendkívül okos, higgadt, józan, toleráns, minden szempontból hihetetlen modern gondolkodású ember volt, rengeteget olvasott, moziba járt. A háború után a Rákosi Mátyásról elnevezett óvodát vezette. 1952-ig ott laktunk mi ketten, az óvodához tartozó kis szolgálati lakásban, amikor örökbefogadott a nagybátyám, Kende István és családja. Attól kezdve nagyanyám a héttagú famíliát is ellátta, franciás konyhát vezetett úgy, hogy a papa a májával diétázott, a mama pedig az epéjével, a gyerekek meg nem szerették a tésztát, tehát jó néhány szempontnak kellett megfelelni, és közben kijönni a kosztpénzből, mellette mindig jókedvűnek és kedvesnek lenni, mindez gond nélkül ment neki. Talán mondanom sem kell, hogy ő jelentette számomra a biztos szeretetet, azt a védelmező burkot, amelyik nem kézzelfogható, de óriási biztonságot jelent. Hál’ Istennek sokáig élt, 86 éves koráig, a burok tehát még felnőttként is körülölelt.

– Milyen hatással volt önre a küzdelmes gyerekkor?

– Bizonyára ez tett félénkké az élet minden területén, amely alól nem volt kivétel a nőkkel való kapcsolatom sem: rettenetesen fontosnak tartottam a testiséget, és vágytam is rá nagyon, ennek ellenére viszonylag későn, már majdnem felnőttként kezdtem bele, ugyanis rengeteg gátlással küszködtem – például csúnya fiúnak tartottam magamat, aki egészen biztosan nem kell a nőknek. Szerencsére később kiderült, hogy ez egyáltalán nem igaz, sőt, nem csak elfogadhatónak, hanem kifejezetten jóképűnek tartanak, olyan férfinak, aki tetszik a nőknek. Gondoltam is magamban, ó, ha ezt előbb tudom, lehet, hogy már régen beleuntam volna… Mindenesetre az első szexuális kapcsolatomtól megnyugodtam, örültem neki. Kedves, velem egykorú, tapasztalt nővel voltam, úgyhogy ezzel a férfivá válásom rendben a helyére került. Később szívesen tartottam kapcsolatot idősebb nőkkel, mert érdekesnek és tartalmasnak találtam ezeket a viszonyokat. Szerettem bárokba járni, ahol több értelmes, sőt, kifejezetten intelligens prostituálttal találkoztam, akikkel baráti vagy akár hosszabb szexuális kapcsolatom alakult ki, ezért azonban sosem fizettem, mert magával a prostitúcióval igen nagy ellenszenv él bennem, távol áll tőlem. Főiskolás koromban sokáig volt egy barátnőm, akivel élményszámba mentek az együttlétek, nagyon szerettem vele lenni, de nem a kuncsaftja, hanem a barátja voltam – mindenfajta érdek és elkötelezettség nélkül.

– Mikor nősült meg?

– Elég későn, 30-hoz közel, 1970-ben, úgyhogy az ezt megelőző tíz évben igen sokféle emberrel tartottam kapcsolatot Azok voltak az igazi boldog békeidők, az 1960 és ’70 közötti évek, amikor virágzott idehaza a szexuális szabadság! Nem tagadom, előfordult, hogy kellemetlen meglepetések értek: rossz esetben lapostetűt kaptunk, még rosszabb esetben trippert, a legrosszabb esetben abortusz lett belőle, de hol van mindez a mai aids-hez képest, amikor szinte nosztalgikusan szép történetnek számít, hogy az ember annak idején elment az orvos haverjához, és kérte, üssön be egy-két millió egységnyi pennicillint, mert baj van. De idejében megkaptuk az injekciót, a biztonság kedvéért elmentünk vérvizsgálatra, nem szifilisz volt-e, ezzel le volt tudva a gond. Szerencsére Magyarországon ritka volt a vérbaj, de tisztességes embernek erre illett odafigyelni. A szexuális szabadság miatt ugyanis, ha egy társaságba bekerült valamilyen nemi betegség, egészen biztosan végigfutott mindenkin…

– Gondolom, a szakmájával sem lehetett könnyű összeegyeztetni a kapcsolatait…

– Igen, különösen azért, mert elsődlegesnek tartottam, hogy jó operatőr legyen belőlem, azt meg kevesen értették és fogadták el, hogy megbeszéltem a randevút este 6-ra, fél 7-kor pedig még fűztem a kamerába a filmet, ezért aztán sokáig nem is volt hosszú kapcsolatom, mert nem fért bele az időmbe, no meg a pályáról alkotott elképzeléseimbe. Ez a szakma ugyanis nem bírja el, hogy valaki a kedveséhez vagy a családjához rohanjon haza. A kamera mögött állni napi 12-16 órát, akár éjszakákon át, a színészek elfoglaltsága miatt hétvégeken is, kivételesen nagy toleranciát követel a partnertől, leginkább csak szakmabeli érti meg.

– Ön egyébként mit szeret egy nőben? kendeszegenylegenyek

– A nőt, magát, úgy, ahogy van: a fejével, a szemével, a mellével, a fenekével, a lábával együtt, és nem részletezem tovább. Ám van valami, amit nem tudok elviselni, ha buta. Nem tud olyan szép lenni, hogy ezt elnézzem neki. Ezen kívül nem tudnék hosszan együtt élni olyan nővel, akinek nincs saját munkája, csak a család körüli tevékenység az életcélja.

– Mit lehet megunni egy nőben?

– Ha például mindig egyformán rosszkedvűen ébred, vagy a rossz szokásait, de valójában azt a nőt lehet megunni, amelyik megunta a férfit, azaz a megunás kettőn áll, az ilyesmi oda-vissza történik, és nem feltétlenül azért alakul így, mert rosszul mértük fel a másikat. A csalódások, a konfliktusok hozzátartoznak a kapcsolatokhoz, de nem ezekre a momentumokra érdemes visszaemlékezni, hanem azokra, amelyek értékessé tették az együttlétet. Ma is hálával gondolok vissza arra a nőre, akitől a fiam született, pedig a jöveteléről csak akkor értesültem, amikor az anyja hat-héthónapos terhes volt, tehát nem szólhattam bele az érkezésébe, emiatt nehéz helyzetbe kerültem, de elfogadtam, és amikor megszületett, örültem neki. Az első években sokat törődtem a fiammal, rendszeresen jártam hozzájuk, vittem kirándulni, de amikor megházasodtam, nem láthattam többet, az anyja megszűntette a velem való kapcsolatát, azt gondolta, a gyerek lelki fejlődése szempontjából nem egészséges ez a felemás helyzet, jobb, ha nem tud rólam. Úgy 16-17 éves lehetett a fiam, amikor felhívtam az anyját, kértem, egyezzen bele, hogy összeismerkedjünk, és elmondjam neki, én vagyok az apja. Ezt követően nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, a lányaim is elfogadták és megszerették őt. A sors kifürkészhetetlensége, hogy fél év múlva meghalt az anyja. A fiam hozzám költözött, elkezdte az egyetemet, másfél évig velem lakott, azután belekezdett az önálló életbe. Ma is jó a kapcsolatunk. Néha eszembe jut, mi lett volna, ha akkor nem emelem fel a telefont?

– Kanyarodjunk vissza a házasságához. Hogyan talált rá a feleségére?

– Megláttam 17 éves korában a Fiatal művészek klubjában, és azt gondoltam, ezt a nőt valószínűleg feleségül fogom venni. Minden tetszett benne: intelligens volt, szép, gusztusos, kedves. Beleszerettem, majd nyolc év múlva elvettem feleségül. Amikor megházasodtam, már menő operatőrként tartottak számon, tehát a szakma mellé oda lehetett tenni a családot. ,,Nota bene’’, így is meglehetősen keveset tartózkodtam otthon, a gyerekeknek ezt humorosan úgy mondtam: ,,papaisten átrepült a szobán’’. A feleségem elfogadta, hogy ezzel az életformával ennyi jut belőlem otthon. Valljuk be, a családi életet valójában a gyerek teszi igazán élvezetessé azzal, hogy sír, gügyög, fejlődik, olvasni tanul, vagy gondja van, miközben elterelődik a figyelem a szülők közti problémákról. Nyolc év után elváltunk, majd két évig még együtt éltünk, aztán a feleségem elköltözött a gyerekekkel, akik rettenetesen bőgtek emiatt, mert családként jól funkcionáltunk, de a kettőnk érzelmi eltávolodását a lányaink iránti szeretetünk nem tudta áthidalni, mert a kettő független egymástól.

– Mit mondott a gyerekeknek, amikor úgy döntöttek, hogy külön életet kezdenek?

– Lehet, hogy egy kicsit cinikusan hangzik, de nem annak szántam, így hangzott: ,,Túlságosan jó sorsotok lett volna, ha együtt maradunk, jobb, ha megszokjátok, hogy az élet nem olyan könnyű, ahogyan eddig gondoltátok.’’ Nem az én érdemem egyébként, hogy a gyerekek végül is nem sínylették meg a válást, hanem a feleségemé, akivel megmaradt a jó kapcsolat, bármikor felugorhattam hozzájuk, a lányokkal elutazhattunk, ha úgy adódott, egyszóval a normális házasságot normális válás követte. Nem emlékszem rá, hogy bármelyikünk rosszat mondott volna a másikra. A feleségem azt kérte, hogy a gyerekek ne kapjanak sokkal jobb dolgokat nálam, mint otthon. Ez alól csak a meleg étel volt kivétel, mert utálok főzni, meg nem is tudok, és abban az időben többé-kevésbé egyedül éltem, ezért azt kértem, hadd vigyem őket vendéglőbe. Ez nem tartozott a kiváltságok közé, mert másképp nem tudtam volna megoldani a hosszabb találkozásokat. De mindent egybevetve jó hangulatúak voltak az együttlétek. Semmit sem terveztünk előre, mindent a véletlenre bíztunk: elvittem őket pár napra Kékkútra, a házamba, vagy Franciaországba, de ha ráértem, naponta találkoztunk, ha viszont forgattam, három hónapig nem láttam őket.

– Milyen felnőtt vált belőlük?

– A fiam az ELTÉ-n történelem-filozófia szakon végzett, tanári diplomát szerzett, de nem ezen a területen kezdett dolgozni, hanem lovakkal foglalkozik, ez a mindene. Örülök neki, hogy olyan tevékenységet folytat, amit igazán szeret. Az elvégzett tanulmányok sosem haszontalanok, még ha a ló és a filozófia látszólag távol esik egymástól. A lányaim is egyetemet végeztek, a nagyobbik elkezdte, a kisebbik be is fejezte a PhD-t, vagyis a doktori disszertációt. Egyszóval meg vagyok velük elégedve. Ha hibát akarok találni bennük, azt szoktam mondani, csupán azért neheztelek rájuk, mert csak két nyelvet beszélnek, három helyett. A munkájuk mellett a három gyerekem gondoskodott hét unokáról is – úgyhogy nem lehet egy szavam sem!

– A karácsony a legfontosabb ünnep egy família életében. Hogyan oldják meg?

– Nem minden családnak ez a legfontosabb ünnepe, ennek ellenére a mai napig is bonyolult családi helyzet. Amíg együtt voltunk, gond nélkül lezajlott, amikor külön mentünk, délelőtt eljöttek hozzám a gyerekek, megkapták az ajándékot tőlem, aztán délután négyre hazavittem őket. Hívtak, hogy maradjak velük vacsorára, de inkább hazamentem, közben sajnáltam magam, hogy egyedül vagyok, és megittam egy üveg whiskyt. Sosem szerettem a karácsonyt, de nincs mit tenni, van. Azelőtt a gyerekek miatt, most az unokák miatt jó képet kell vágni hozzá. Mindenesetre óriási élmény, mulatságos látvány, amikor a hét unoka tépi-zúzza a csomagolópapírt, hogy birtokba vehesse az ajándékokat. A Jézuska-kérdést is megoldottuk azzal a filmcímmel, hogy ,,Krisztus megállt Ebolinál’’, tehát Jézus is hozhat ajándékot – megállókkal. Ma már egyébként nem töltöm egyedül az ünnepet, mert a barátnőm családjához megyek vacsorázni, emiatt sajnálni sem tudom magam, mint azelőtt. Néha még egy kicsit el is szomorodom –„visszasírom a nyugalmat.”

– Jobban szereti az egyedüllétet? kendefilm

– Ezt így nem mondanám. Nem gondolkoztam azon, mennyi időt töltöttem egyedül, éveket vagy csak hónapokat. Egy biztos, amíg az embernek élnek a barátai, igazán nincs is egyedül, csak ha meghalnak. Akkor viszont kibírhatatlan az egyedüllét. A magyar barátaim meghaltak. Nem ugyanaz ugyebár elmenni és beszélgetni a gyerekeinkkel, vagy dumálni, együtt inni a barátainkkal. A kettő nem helyettesíti egymást. Mindenesetre egy igazán jó párkapcsolatban jobb együtt élni valakivel, ezt sokkal értelmesebb állapotnak tartom. Ha az ember hazamegy, és nem meséli el, nem beszéli meg valakivel, mi történt vele aznap, vagy nem hallgatja meg, mi van a másikkal, az nem értelmes élet. A magányos lét megkövetel valamiféle védekező létforma kialakítását, ami az embernek nem sajátja. A párkapcsolatban viszont elengedhetetlennek tartom az őszinteséget és a szabadságot – viselkedésben és gondolkodásban fenntartva az egymás iránti tiszteletet.

– Ha visszatekint az életére, mit tart fontosnak, hogyan összegezné?

– A művészetnek egy részfeladatát oldottam meg – sok örömmel, ambícióval, sikerrel – ez kitöltötte az életemet. Elmondhatom ugyanezt a családra és a gyerekekre is. Talán egyszerűbb lenne vallásosan elmondani, mi az életem lényege, azzal magyarázni az elért eredményeket, hogy Isten segített hozzá, ám szinte hívő módon ragaszkodom az ateizmushoz: nekem kell megoldani az élet feladatait, a védekezést, a problémákat, nem pedig Istenre bízva, Vele megbeszélve, Ő általa feloldozva. Vállalnom kell a felelősséget mindenért, akár rosszat, akár jót cselekszem: ha bűnt követek el, saját magamnak kell feloldoznom magamat, nem oldhatom meg külső segítséggel. Ez az út talán nehezebb, de végigjárható.

2004. december

Komment a cikkhez


+ 3 = hét


Copyright © 2011 - Mindenamiegeszseges