Csank János

Szeretni és tisztelni kell a nőt!

image004

Sportújságíróként néhány éven keresztül, hetente kétszer-háromszor hívtam telefonon a hazai élvonalbeli futballcsapataink edzőit, hogy elmondják véleményüket a legutóbbi mérkőzésükről. Csank János azon kevesek közé tartozott, aki nem nyűgnek tekintette a válaszadást, hanem a munkája természetes velejárójának, kivétel nélkül mindig szakmailag kifogástalanul alátámasztotta a mondandóját –– érezhetően komolyan vette az edzői tevékenységének ezt a részét is. Válogatott sportolóként, majd sportújságíróként azt tapasztaltam, hogy egy csapat szereplésének sorsa elsősorban az edző kezében van. Hogy ez mennyire igaz, éppen Csank János a legjobb példa, aki az élvonalban két bajnoki címet is magáénak mondhat –– olyan sikeredző, aki minden évben kedvére válogathat az ajánlatok között. Vajon a magánélete és a sikerei között van-e összefüggés?

– Feltétlenül kihat a kettő egymásra! Amikor a pályafutásom legsikeresebb időszakát éltem, volt egy tartós kapcsolatom – életem legfontosabb kapcsolata, amelyik nyugodt és biztos hátteret nyújtott, lehetővé tette, hogy csak a futballra és az ezzel járó kötelezettségekre koncentráljak. Teljesen szabadjára voltam engedve az időbeosztásomat tekintve: bármikor, bármilyen mérkőzésre elmehettem anélkül, hogy a párom számon kérte volna.

Nem volt semmiféle nyűg és kötelező családi összejövetelen való megjelenés sem. Minden ideális volt, hogy úgy mondjam, minden klappolt, de egy idő után nem tudtam megbecsülni, elszúrtam. Azt hittem, majd jön másik. Most már tudom, hogy ilyen nem jön. Lehet, hogy ilyesmi egyszer van az ember életében…, nem tudom, de azóta sem találtam olyat, akiben minden ennyire együtt lett volna, ráadásul abszolút nőies nő volt.

– Milyen a nőies nő az ön számára?

– Talán egyszerűbb, ha elmondom, hogy milyen nem az. Tudja, mindig csodálkoztam azokon a férfiakon, akik a nagyvilági nőkbe beleszeretnek, mert nekem úgy tűnik, hogy ezek a nők férfias tulajdonságokat hordoznak magukban, uralkodó típusúak, többnyire pénzmániások, állandóan a központban akarnak lenni, nem különösebben háziasak, nem képesek melegséget adni. Hiába híres az ilyen nő, hiába jól néz ki, elismerem, de nem tartom nőnek, engem nem érint meg, mert más a gondolatvilága. Ha egy nő túlságosan sportosan vezet, nekem gyanús. Aki elsőként akar indulni a közlekedési lámpánál, mindenkit meg akar előzni, száguldozik az országúton, az ugyanúgy gondolkodik, mint az agresszív férfivezetők, akik végigkáromkodják az utat, kipattannak az autóból, ha valami nem tetszik nekik.

Az ilyen embereknek feltehetően pszichés problémáik vannak – mindegy, hogy az illető férfi vagy nő. Ha beülök a kocsiba, el kell fogadnom, hogy a másik hibázhat, mert én is fogok, ezért nem kapok idegbajt. Tudom, ha egyre-másra előzgetek, nem jutok lényegesen előbbre, semmi értelme, hogy felhúzzam magam, senkinek sem teszek jót vele. Azt hiszem, ez a felfogás egy kicsit intelligencia, nevelés és fegyelmezettség kérdése: a tanult emberek kevésbé agresszívak. A nőiesség azonban nem függ az iskolázottságtól. Attól, hogy valaki diplomás, még nem biztos, hogy kedves.

image003– Az édesanyja kedves volt?

– Igazi anya volt, aki nevelt bennünket a nővéremmel, összetartotta a családot, érzelmi töltést adott. Amikor iskola előtt felkeltem, anyám reggelivel várt, kakaót vagy kávét öntött. Amikor délután hazajöttem, ebédet adott, nem nekem kellett melegíteni, ezen kívül minden ki volt mosva, vasalva. Apám pedig pénzt keresett, hogy eltartson bennünket.

Odahaza nyugalom volt, örömmel mentem haza, kiegyensúlyozottnak érezhettem magam – normálisan működött a család. Nem úgy, ahogyan manapság látom: a kulcsos gyerekek délután kettőkor haza ténferegnek, tudj’ Isten, mit csinálnak, csavarognak, vagy a számítógépet bújják, egyszóval ellenőrizetlenül lézengenek. Persze tisztában vagyok azzal, hogy az anyagi terhek meg a sok válás miatt a családok nem engedhetik meg maguknak, hogy a nők otthon maradjanak gyereket nevelni, de megette a fene azt a társadalmat, amelyik hagyja, hogy ez így legyen, hiszen az anya a család alappillére, meghatározza, megteremti odahaza a hangulatot.

A férfinak az a dolga, hogy megadja az anyagi hátteret, de az alap a nő. Ha nincsenek normális családok, szétesik a társadalom! Nemrégiben, vezetés közben hallgattam a rádiót. Arról folyt a vita, hogy igaza van-e annak a harmincéves férjnek, aki a huszonnyolc éves feleségétől gyereket szeretne, miközben a neje ezt kényszernek érzi, és minden porcikája lázadozik ellene. Döbbenetesen alakult a vita, ugyanis jó néhányan a férj ellen szóltak, mondván, hogy cezaromániás, mert azt követeli, hogy a párja feladja a szabadságát.

– Ön szerint kinek van igaza?

– Megkérdezem, hogy micsoda világ ez? Ha egy pár gyereket akar, akkor a nőnek kell szülnie, mert a férfi erre nem alkalmas. Ilyen egyszerű! A természet így alakította. Aki ezzel nincs tisztában, az ne menjen férjhez, vagy mondja meg a boldogító igen előtt, hogy nincs szándékában gyereket szülni. Ugyanis a gyerek az olyan, hogy a nőnek kell megszülnie, neki kell felnevelnie, gondoskodni róla. A gyereknek pedig éreznie kell, hogy van neki anyja, és nem úgy, hogy kiadja bérbe a babysitternek, hanem, hogy mellette van, és bármikor számíthat rá.

Abban, hogy ma hol tart a társadalom, döntő fontosságú, hogy a nők nincsenek tisztában a szerepükkel. Elismerem, hogy a terhesség, a gyerekszülés, és a neveléssel járó teher óriási áldozatokat követel a nőktől, állandóan aggódhatnak, hogy minden rendben van-e, de el kell fogadni, hogy a természet a nőnek adta az anyaságot, így épül fel az élet.

Ám ezt manapság sokan megkérdőjelezik, különösen amióta a nők elkanyarodtak a feminizmus felé. Hozzáteszem, ennek egy részét elfogadom, egyet is értek bizonyos pontokkal, de ami a család széteséséhez vezet, azokkal nem tudok azonosulni. A nőknek jogukban áll harcolni a gyerekszülés ellen, nem kötelező férfival együtt élni, élhetnek nővel is – csak nekem ez nem szimpatikus, mert így a nő kiesik abból a szerepből, amelynek meg kell felelnie ahhoz, hogy a társadalom normálisan működjön.

– A férfiak megfelelnek a saját szerepüknek?

– A férfinak el kell tartania a családját, meg kell tanulnia megvédeni saját magát, a családját és a hazáját, olyan környezetet kell biztosítania, amelyben harmonikusan működhetnek azok, akik tőle függnek. Ha ebben valaki hibázik, alkalmatlan a családi életre, megindul a konfliktus, ami előbb-utóbb váláshoz vezet. A pénz persze jócskán belezavar a képletbe, mert Magyarországon nehéz egy fizetésből megélni, de az ideális helyzet, amire a társadalomnak törekednie kell, hogy lehetővé tegye a nők számára azt, hogy otthon maradjanak a gyerekekkel.

Amire pedig a férfiaknak törekedniük kell, hogy tiszteljék a nőket, mert nélkülük semmire sem megyünk. Igaz, mostanában meglehetősen nehéz a nőket tisztelni, ha például megnézzük a tv-t, mit látunk? Ömlik belőle a szex és a pornográfia. Őszintén szólva, fiatal koromban el sem tudtam képzelni, hogy leálljak az utcán csókolózni, mert úgy gondoltam, ez a barátnőmmel a magánügyünk, nem tartozik senki másra. Sosem tudtam annyira kikapcsolni, hogy ne zavarjon, hogy mások is látnak, talán, mert sosem voltam olyan helyzetben, hogy ne tudtam volna megfogni a lány kezét, és elvinni olyan helyre, ahol senki sincs.

Nem vagyok prűd, sem gátlásos, de nem vágyom rá, hogy nézzenek csókolózás vagy szeretkezés közben, ezt betegesnek tartom. Tisztelem a nőket, ebbe pedig nem fér bele sem az utcai csókolózás, még kevésbé a pornóújság, vagy a pornófilm, mert megalázza a női nemet. Van nővérem, és volt anyám, akik úgy gondolták, a magánéletük nem tartozik a külvilágra. Szerintem, az egészséges nőknek, a nőies nőknek ez a normális, nem pedig az, hogy a legrejtettebb titkaikat felfedik boldog, boldogtalannak. Nem mentem fel azokat sem, akik ezeket az újságokat vagy filmeket készítik, hiszen nem tesznek egyebet, mint kihasználják a mindenre kapható nőket. Nem is beszélve arról, hogy milyen károkat okoznak a gyerekek lelki fejlődésében…

– Valóban, azt hiszem, a gyerekek lelki megrontására senki sem gondol…

– De nem ám, pedig rengeteg szülő otthagyja a gyerekét a lakásban, aki ugyanúgy kapcsolgatja a csatornákat, mint bárki más, és bolond lesz továbbmenni, ha rátalál a szexre. A gyerek fogékony, lehet, hogy egyébként normálisan nőne fel, de mi van, ha a tv-ben meglát egy leszbikus párt, azt hiszi, ez oké, és kipróbálja. Ezért ki a felelős?

– Állatorvos barátomtól tudom, hogy az állatvilágban is létezik homoszexualitás, de az állatok kivetik maguk közül az ilyet, amelyik végül magányosan kénytelen élni, és előbb-utóbb elpusztul, mert képtelen megvédeni magát…

– Az állatok ezt egészségesen megoldják, mert amelyik kilóg a sorból, arra biztos halál vár, mint ahogy arra a társadalomra is halál vár, amelyik ezt elfogadja természetesnek. Tévedés ne essék, elfogadom a másság létezését –– bár nálam ez betegség –, de ne kerüljön nyilvánosság, a tv nézők millióinak nyilvánossága elé úgy, mintha egészséges lenne. Ezt a jövő nemzedéke érdekében mondom, amelyik most van a legérzékenyebb korban.

A fiatalok eljárnak bulikra, kicsit benyakalnak, esetleg elszívnak valamilyen kedvcsináló cigarettát, közben nézik a tv-t, amelyik arra ösztönzi őket, hogy ne maradjanak le semmiről. A bulin ezek hatására bármi megtörténhet, jó, ha nem közösítik ki, aki ellenáll. Emlékszem, alig egy éve történt: éjjel félálomban kapcsolgattam a csatornákat, egyszer csak szexhez érkeztem. Harisnyatartós lábakat lehetett látni, meg egy férfit, dolga közben.

Gondoltam, megvárom, hogy néz ki a nő. Ám egy óvatlan pillanatban kiderült, hogy a másik nem nő, hanem férfi. Úgy kiugrott a szememből az álom, mint a pinty, ugyanis élesben akkor láttam ilyet először, pedig nem vagyok mai gyerek. Mit mondjak, nem dobott föl a látvány… De a gyereknek, aki ezt nem filmnek tekinti, hanem valóságnak, egy életre megmaradhat a ,,képernyőjében’’, mint normális dolog.

image001– Milyen ismerkedési stílust alakított ki?

– Mint sportolónak az edzések miatt kevés idő jutott a magánéletre, emiatt tulajdonképpen rákényszerültem az ismerkedésnek arra a válfajára, amelyik végeredményben megóvott a visszautasítástól vagy a későbbi csalódásoktól: azok közül válogattam, akik kiválasztottak engem. A városban, ahol éltem, a sport révén rengetegen ismertek, ezért ritkán kellett bemutatkoznom.

Ennek óriási előnyei vannak, mert így olyanok is észrevettek, akiknél ismeretlenül esetleg kevés sanszom lett volna. Sosem voltam híve a leszólításnak, inkább az ismerkedésnek azt a fajtáját alkalmaztam, amelyik megkímélt a kikosarazástól. A kihívó nőket egyébként mindig is kerültem, meg a híreseket.

Jobban szeretem, ha arról híres a hölgy, hogy én vagyok a barátja – másról ne! Az egyik tv-s bemondónő férje azt nyilatkozgatja mindenfelé, milyen büszke arra, hogy az illető hölgynek a férje. Futballista volt, nem túl tehetséges, most meg odáig vitte, hogy a férje egy ismert hölgynek. Remélem, boldogok, nekem azonban valami sántít a történetben: ki hordja a nadrágot? Sokszor elcsodálkozom azokon a labdarúgókon is, akiknek a felesége dönti el, hogy melyik csapathoz igazolhat a férje, mert az asszony túlságosan messzire nem hajlandó költözni.

Erre azt mondom, ha egy férfi nem tudja eldönteni, mi a legjobb a családjának, az nem képes a pályán sem férfiként küzdeni. A szerepeket nem szabad összecserélni. Nem azt mondom, hogy egy férfi sose mosogasson el. De az a természetes, ha fát fel kell vágni, én aprítom fel, és nem a nejem – ezt persze képletesen értse, ne szó szerint. Vannak nők, akik kifejezetten vágynak a férfiszerepre, tele vannak önbizalommal, vezető posztot töltenek be, irányítanak, pártot vezetnek. Ezek a szememben férfiak, akik nem várhatják el, hogy nőként kezeljék őket, mert nem azok.

– Tudott dolog, hogy szeret vadászni. Van-e hasonlóság a hódítás és a vadászat között?

– A vadászat hozzátartozik a férfi alapfunkciójához, éppen ezért meglep, ha egy férfi különlegesen vadászat ellenes, mert elfogadom, ha valaki azt mondja, nem szereti, nem teszi, de amikor elkezd sopánkodni, hogy lelövöd azt a szegény őzt, roppantul csodálkozom, hiszen hogyan képes az ilyen megvédeni magát, a családját és a hazáját? A férfi génjeiben benne kell lennie a harcnak, a harcosságnak – kiben erősebben, kiben gyengébben.

Hasonlóan a sporthoz, amit szintén nem vethet el a férfi: valamelyest foglalkoztatnia kell az izmait – persze az agyával együtt. De visszatérve a vadászat és a hódítás közötti hasonlóságra: mindkettőhöz türelemre van szükség, no meg fantáziára. Azt mondják, a vadászat nem más, mint a vad elejtése és erdőzúgás. Az utóbbiból persze jóval több van, de nem baj, mert szeretek kint lenni az erdőben, imádom az erdőzúgást: nem baj, ha nem lövök, de azért néha lőjek valamit, éppen úgy, mint a nők esetében: nézem a nőket, próbálkozom, és időnként nem árt, ha sikerélményem is van.

A férfiban benne munkál a birtoklási vágy, kiben erősebben, kiben kevésbé. Van, aki nagy számban szeret hódítani, van, akinek elég az a kapcsolat, amelyikben él, és van, aki a hódítások után révbe ér –– nem vagyunk egyformák.

– Magával azért nem lehet egyszerű az élet, mert a munkájából adódóan állandóan változtatja a lakhelyét, emellett meglehetősen elfoglalt, nem jut sok ideje a magánéletre…

– Ráadásul szeretek egyedül lenni, olyankor tudom igazán kipihenni magam, és levezetni a mérkőzés okozta feszültséget. A vadászat, a lovaglás viszont időigényes, nekem mégis szükségem van rá, mert csak így tudom levezetni a stresszt. Ez azonban nem ideális egy nőnek. Vannak persze programok, amelyeket ,,be kell vállalni’’, de ezek közül csak kevés érdekel, ezért kevésre megyek el. A társasági élet kifejezetten idegesít.

Nem megyek el a barátnőm barátnőjéhez sem, anyós-após kizárva, mert alkalmatlan vagyok rá, a családi ünnepektől borsózik a hátam, szenvedek tőle – ezek aztán alkalmatlanná tesznek a komoly együttélésre. Tehát toleráns nőt kell választanom, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ám ,,a marcona külső meleg szívet takar’’: mindezekért megpróbálom kárpótolni a hölgyet – ez idáig sikerrel, mert nem szoktak otthagyni, valahogy mindezek ellenére mégis ragaszkodnak hozzám. Elmondhatom, olyan vagyok, mint a proletariátus: csak a láncaimat veszíthetem el…

A tréfán túl: hosszú távon nem tudok biztonságérzetet adni, mert sehol sem rendezkedhetek be évekre. A kapcsolatba csupán 30-40 százalékot tudok beletenni, a többi a partneremé. Lehet ezt önzőségnek nevezni, mindegy, tény. Meglehetősen zaklatott a szakmám, rengeteg időt vesz igénybe, sokat vagyok távol, és nem szeretem, ha a partnerem velem van, ha kijön a meccsre, mert nem szeretem megosztani a problémát. Minek stresszeljem őt is?

Hasonló meggondolásból nem tudom elképzelni, hogy végignézzem, ha a párom szül, mert szeretem, ezért képtelen vagyok nézni, ahogyan szenved. Fordítva is így gondolom: engem se nézzen, amikor szenvedek. Igaz, ezáltal kirekesztem a munkámból, mégis benne van, mert miatta távol vagyok. Ha pellengérre kerülök – volt már ilyen – mi szükség arra, hogy átélje velem?

– Érte már csalódás nővel kapcsolatban?

– Egyszer, még játékos koromban: Brac szigetére mentünk a csapattal, edzőtáborba. A szabadkai futballistákkal együtt utaztunk a buszon. Megkérdeztük tőlük, mit javasolnak, hogyan lehet meghódítani az itteni lányokat. Azt mondták, ne is próbálkozzunk, ne számítsunk sikerre, mert idegenekkel egyáltalán nem kezdenek, de aki hagyja magát meghódítani, az utólag drágán megfizet, mert annak a rokonság veszi el a kedvét az élettől.

Volt rá két hetünk, hogy a horvát hölgyek hajlíthatatlanságát megtapasztaljuk: mentünk az utcán, melegítőben, nyilvánvalóan nem akárkik, ám a lányok még csak ránk sem hederítettek. Olyat, hogy első Csank Jánost, a nagy sportolót, észre se vegye egy nő, amikor látja, hogy melegítőben vagyok? Elmegy mellettem, jéghidegen, mintha villanyoszlop lennék? Ilyet még nem éltem! Ha nem velem történik, nem hiszem el.

Ám a csalódást nem ez okozta, hanem az, hogy a szabadkai labdarúgók, akiket majdnem elkezdtünk sajnálni e sanyarú sorsuk miatt, azt is elmondták, hogy egyet se aggódjunk, mert ők a horvátok helyett magyar lányokkal oldják meg a kérdést: átjárnak Szegedre, ahol a főiskolás meg egyetemista lányokat meghívják vacsorázni, és már meg is történt a hódítás. Na, ez volt az az eset, amikor szégyent és csalódást éreztem a magyar lányok miatt.

Hozzáteszem, ma sem vagyok büszkébb, különösen, ha arra gondolok, hogy a különböző szépségkirálynők, meg médiasztárok hogyan ,,öregbítik’’ hazánk hírnevét a világban… Idetartoznak azok is, akik névtelenül járnak nyugatra bárokba táncolni.

– Azért nem lehet általánosítani!

– Valóban! A magyar nők egy része igazán ragyogó, kinézetre, lelkivilágra nézve kifogástalanok, képesek a magas szintű örömszerzésre, a családhoz, a társadalomhoz való viszonyuk hibátlan. A férfiaknak meg kellene becsülni őket, de a fiatalabbak körében elharapózott, hogy úgy beszélnek a nőkkel, úgy kezelik őket, mintha nekik egyáltalán nem lennének fontosak, lenézik őket, tiszteletlenek velük, másodrendűként kezelik, amikor pedig elhagyják őket, rögtön öngyilkosok akarnak lenni miatta.

El kell fogadni, hogy a férfiaknak a nők a legfontosabbak, minden tevékenységünket valahol a nők mozgatnak. Egy férfi nem a többi férfi miatt akar híres lenni, hanem, mint a kakasban, benne van vágy, hogy övé legyen a baromfiudvar. Ezért kell neki a pénz, a hatalom, a legjobb nő, mert akkor érzi magát igazán férfinak.

A legnagyobb aranyszabály: Cherchez lá femme! Figyeljük meg, ha balhé van, tízből kilencszer nő van a dologban. A féltékeny férfinál nincs veszélyesebb, ölni is képes a szerelméért. Ha a futballistákat megnézzük, kiderül, hogy egy nő képes tönkretenni a pályafutását a legtehetségesebb labdarúgónak is. Aki rosszul választ, annak vége van. Ha viszont jól választ, övé minden dicsőség. Tehát tiszteld, és becsüld meg a nőt!

2004. január

Komment a cikkhez


× nyolc = 16


Copyright © 2011 - Mindenamiegeszseges